Mi a ti történetetek?

Én külföldön teljesen megváltoztam, nyitottabb, vidámabb lettem, elfogadtam magam (kövér vagyok, de Magyarországon sötét, bő ruhákat hordtam, igyekeztem láthatatlanná válni), ma színesen, csinosan öltözöm, sminkelek, élvezem, hogy nő vagyok. A párom is rengeteget változott, nagyon jó irányba, akkor még csak jártunk, mára hozzámentem feleségül. Elfogadóbbak lettünk mind a ketten, intelligensebbek, ezt határozottan állíthatom. Sok olyan tulajdonságunkat levetkőztük, amire mások azt mondanák, "tipikus magyar".

Én nem az az ember vagyok, aki kiment külföldre, és ezért minden nap hálás vagyok.

Én 14 éves koromig egy felszabadult, talpraesett, őszinte, életvidám kamasz voltam. Utána középiskola első évében volt egy orosz tanárnőm, aki év elején rám nézve megjegyezte, hogy de érdekes ez a lány (mondta a nevemet), hogy minden érzelem meglátszik az arcán.

Én ettől a mondattól úgy megijedtem, hogy innentől kezdve kialakult nálam egy gátlásosság, ami egyre csak erősödött. Akkor még nem volt net, hogy megkérdezzem valakitől, hogy mi is ez, és miért nem tudok többet olyan lenni, mint régen, vagy a többiek a környezetemben.

Csak jóval később, már felnőtt koromban, amikor ennek folyományaként depressziós is lettem, és elmentem egy pszichiáterhez (pszichológushoz is jártam, de ő csak teszteket csináltatott velem) derült ki, hogy szociális fóbia a neve a szorongásomnak. Sok évig szedtem gyógyszert, mire ugyanolyanná tudtam válni, mint az ominózus mondat előtt, de a fiatalságom, és a felnőtt korom jó része gúzsba kötve, teli gátlásokkal, depressziósan telt el, köszönhetően annak a nőnek, akinek fogalma sem volt a pedagógiáról, és egy kamasz lelkivilágáról.