Szerintetek amiatt mert valaki lelkileg sérült, önbizalomhiányos, esetleg embereket utál, mennyire felelős a környezet és milyen mértékben maga az ember?

Igazad van, a lelki maradandóbb.

Miért nem inkább azt kérdezed, hogy miért nem tanítják meg az embereket egészséges lelkületűnek maradni? A megelőzés mindig olcsóbb, mint a károk rendezése és ez csak a piszkos anyagi része.

Egész kisregényt lehetne ezzel kapcsolatban írni, de lényeg: a mentális egészségért felelős a társadalom, az, hogy mit tanítanak a gyerekeknek (nem matekra gondolok), felelős a szülő (meg annak a szülője, meg ugye itt is kérdés, hogy milyen lehetőségek vannak) és bizonyos kor után (ami valahol épp a tizenévek közepén kezdődik) maga az egyén.

Az áldozat bűnösségéről meg annyit: onnan, hogy valaki önmagát is fejleszthetné, elmehetne szakmberhez és csuda tudja milyen lehetőségek vannak kint.. nos onnantól felelős magáért, tehát nem egyszerű áldozat.

Honnan tudod, hogy épp azt mészárolja le, aki piszkálta? Honnan tudod, hogy nem olyan kicsiket ölt meg, akik maguk is hozzá hasonló áldozat típusok voltak? Honnan tudod, hogy nincs-e köztük az egyetlen ember aki néha meghallgatta vagy a kishuga? Ha még egyesével lelődözné őket azt érteném (nem megérteném, nem helyesnek tartanám, csak értem, hogy van benne logika).

Nem vagyok egy zárkózott, antiszociális egyén, de megvannak a múltamnak a sötét foltjai, amikre ha visszagondolok, eléggé felzaklatnak. Leginkább gimis emlékekről van szó (kiközösítés, megalázás, stb.)

Én 50-50 százalékban hibáztatom a környezetet és magamat. Tény, hogy én is sok mindent csinálhattam volna másképp, amivel elkerülhettem volna, hogy ilyen rosszra forduljanak a dolgok. Viszont az akkori környezetemre is haragszok, mert túl hamar, túl könnyen és túl erősen kategorizált be engem az ügyeletes nyomi szerepébe, esélyt se nagyon adva, hogy később javíthassak a renomémon. Plusz nem csináltam szerintem olyan borzasztó dolgokat, amik miatt megérdemeltem volna azt a bánásmódot, amit akkor kaptam.

21/F

ÉN NÉZTEM AZ OSZTÁLY CÍMŰ FILMET, ÉS OLYAN KEMÉNY A DIÁKTERROR BENNE, HOGY FELZAKLATOTT!!! AKI ILYEN ÁLDOZATTÁ VÁLIK, AZON MÁR NEM SEGÍT PSZICHOLÓGUS, HANEM CSAK EGY ORVOS, A PSZICHIÁTRIA!!! HA EZT A FILMET BÁRMELYŐTÖK MEGNÉZI, A FILM VÉGÉRE (MERT EGYRE DURVÁBB) FELZAKLATOTTÁ VÁLHAT ÉS EZ A NYERS IGAZSÁG!!!

HA A FILMBEN MINT AZ ÁLDOZAT SZEREPE, A VALÓSÁGBAN PL. VELEM MEGTÖRTÉNNE, ÉN IS SZITÁVÁ LŐNÉM A TERRORISTÁKAT! NÉZZÉTEK MEG A FILMET, ÉN A KÉT KIKÖZÖSÍTETT FIÚT ÉS A NAGYMAMÁT ELSIRATTAM!!! NAGYON FELZAKLATOTT A DOLOG, MERT ÉN IS EL VAGYOK NYOMVA ÉS A FILM ELCSESZTE A NAPOMAT! SOHA TÖBBÉ NEM NÉZEM MEG, MERT EMLÉKEZTET A NYERS VALÓSÁGRA!

Az osztály c. film a YouTube-on most is megnézhető!

Nem nézem meg a filmet. Anyám terrorja alatt nőttem, ami azt jelenti hogy napi 4-5 órában, hétvégén még többen hallgattam, hogy milyen hülye vagyok és mit nem tudok. Ha azt vettem föl ami tetszett mindenki engem néz, ha azt ami neki tetszett és sírtam míg rám adta akkor senki nem néz rám. Gyakorlatilag minden nap azzal álmodtam ébren, hogy vagdosom a kezeimet (pedig valójában sose tettem), éjszaka pedig az üldöztetéses és lifttel zuhanásos álmok váltották egymást. Igazi áldozat típus voltam, aki még egy fogdosós, fél évig utánam járós embert is sikeresen bevonzott 12-13 évesen. Onnantól még a hátamat is begörbítettem direkt, hogy észre se vegyenek. Szemkontaktusról azt se tudtam micsoda.

17 (!!!!) évesen -amikor még nem volt internet és nem volt ilyen irodalma ezeknek a dolgoknak amilyen most van, mert még csak a 80-as évekbe épp akkor léptünk át- elkezdtem önmagamat fejleszteni. 20 évesen még magam mögé néztem az utcán, hogy nem követnek-e, de már baromi nagy előrelépések történtek. Olyanok, amik egy normális közegben nevelkedő embernek egy pillanatra eszébe nem jutna problémázni: például a kolleganőimet meg mertem kérni, hogy hozzanak valamit a büféből. Ki mertem mondani a véleményemet, ha az ellentétes volt egy másik emberével. Igy haladtam lépésről lépésre, néha visszaesve, néha nagyot előre lépve. Jelenleg ki merem festeni magam, fel merek venni egy nem túl kihívó, enyhén szexis ruhát és ki merem húzni magam és bele merek nézni akár egy ellenszenves férfi szemébe is.

Nem mondom, hogy olyan teljes az életem, mintha ezek a sérülések nem lettek volna, viszont furcsa módon erősnek érzem magam az elmúlt évek alatt magamon végzett munka miatt.

Továbbra is fenntartom az 1. hozzászólásomat.