Miért gondolják, hogy minél nagyobb, halmozott "teherrápakolással" majd bármi is előbbre fog jutni? (vezetők/szülők/családfők stb)

Sokszor tapasztaltam már akár munkahelyen, akár családban is, hogy a teljesítmény- és feladatnyüstölés egyik látványos eleme az, hogy egy apró hiányosság felmerülésekor elkezdik a "terheltre" ontani a sok-sok-sok-sok nyomást és terhet, amitől az már-már úgy érzi, hogy akkora szarkupacot lapátoltak rá, amivel képtelenség velebírni. Holott egyik lépésről a másikra mindent meg lehet oldani, de nem úgy, hogy egyszerre szakad minden az ember nyakába.

Pl: gyerek elöl hagy egy mondjuk játékot. Akkor a helyes az lenne, hogy a szülő szól érte, hogy tegye el. Ezzel szemben felsorol mondjuk még vagy 20-féle "kész van-e a lecke" "el van-e mosogatva" "meg van-e ágyazva" stb stb stb típusú tehertételnövekmény-érzést gátló dolgot. Namost aligha van ember, akiből ez ne ellenkezést és leblokkolódást váltana ki.

Vagy munkahelyen: "határidős munka", "miért nem válaszoltál a főnök emailjére", "mi lesz az értékesítési mutatókkal", "hogy áll ez", "hogy áll az" stb stb. Esetleg megspékelve egy fincsi "nem kötelező itt dolgozni"-val.

De láttam már fölényes férjet, ahogy a feleségére próbált hasnlóképpen nyomást gyakorolni egészen az elsírásig, ami <természetesen> nem hatotta meg.

A kérdés az, hogy miért nem tudnak az emberek úgy viselkedni a másikkal, ahogy ők is szeretnék, ha hozzájuk állnának?

Másik meg, hogy aki észreveszi ezt magán, vajon tesz-e valamit, hogy ne ilyen legyen?