Nagyon unom már, hogy mindenki hozzám járkál a lelki problémáival. Ismerős az ilyen helyzet?

Kb. mióta az eszemet tudom, a barátaim - vagyis akiket azoknak gondoltam -, mindig hozzám jártak a magánéleti problémáikkal, mindig én voltam a társaságban a lelki szemetesláda. Hozzáteszem, hogy valóban őszinte vagyok és nem azt az olcsó semmit kapják tőlem tanácsként a hozzám fordulók, amit minden facebook-os idézetből.

Namost, azzal semmi gond, hogy valaki lelki támaszt keres, szívesen segítek, ha tudok. Csak amikor azt látom, hogy hiába is mondok bármit, ugyanazt a baromságot megcsinálja az illető, aztán megint hozzám jön sírni, akkor kezdem magam úgy érezni, mint egy eszköz, akin le lehet vezetni a negatív érzelmeket, aztán lehet megint ugyanolyan ostoba és primitív döntéseket meghozni, mint azelőtt. És mindig ez történik, alig van olyan, akinél fejlődést látnék.

A másik része a dolognak, hogy idejét nem tudom már annak, hogy akár ezen emberek közül, akár bárki más mikor kérdezte meg tőlem, hogy én mégis hogy vagyok. Akiknek a szemetesládája vagyok, sokan a legjobb barátjukként, sőt testvérükként definiálnak - mindezt úgy, hogy SEMMIT nem tudnak rólam! Igazi barátaim soha nem is voltak, csak ilyen energiavámpírok, mert komolyan mondom, ki vagyok merülve már egy-egy ilyen beszélgetés után.

Ismerős ez a szitu bárkinek? Miért pont engem találnak be az ilyenek? Hogyan lehet őket finoman, de hatékonyan leépíteni? 28/F