Rájöttem, hogy kb egész tini korom óta depressziós voltam valamilyen szinten, most már papírom is van róla. Hogyan tovább?

26 éves vagyok. Mindig is szorongósabb, befelé fordulósabb voltam már az iskolában is, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, be tudtam annak, hogy én ilyen magamnak való, kicsit mogorvább, nem annyira társasági ember vagyok. Viszont komolyabb problémákat ez nem okozott az életemben. Mindig voltak fiúim, jártam szórakozni, dolgoztam stb... Bár életcélok, meg túl nagy motivációim sosem voltak, csak úgy léteztem...

1 éve pánikbetegség, majd pár hónapra rá, egy (szerintem) kicsit súlyosabb depresszió tört rám, mikor is odáig jutottam, hogy nem látom értelmét semminek, nem akarok élni, nincs kedvem semmihez, a páromat is elutasítottam sokszor, gyűlölködni kezdtem, idegbetegebb lettem és sokszor előjön a halál gondolata. Borzasztó, senkinek nem kívánom ezt. Voltam pszichiáternél, nagyon rendes, hozzáértő orvost találtam úgyhiszem, nem akart mindenáron telegyógyszerezni. Beszélgettünk egy jó fél órát az életemről. Aztmondta ad egy gyógyszert, amivel megalapozhatom a dolgot, hogy elmúljanak a szorongásaim, szedjem rendbe az életem, és egyszercsak majd azt fogom érezni, hogy nem kell gyógyszer. Ezt így mondta konkrétan. Viszont rájöttem, hogy én mindig is depressziós voltam valamilyen szinten, és a környezetem is visszaigazolta ezt (barátok, párom). A legborzasztóbb az egészben, amikor rám jön a nincs kedvem élni dolog, néhány hónapja tört ez ki.

Valahogy össze kellene kaparjam magam, de fogalmam sincs milyen az, amikor belülről jó és vidám minden, nem kötött le soha hosszútávon semmi hobbi, nem tudom mi az életem értelme. A család amiben felnőttem, elég szar. Apámat nem ismertem, testvérem nincs, anyám nem sokat törődött velem soha, sőt kaptam lelki terrort rendesen gyerekként. Viszont van most egy nagyon-nagyon jó kapcsolatom, de észrevettem, hogy a hangulatom rá is átragad, és attól félek tönkreteszem őt is, meg az egész kapcsolatunkat, ez meg azért úgy elég durva lenne. Hogy találjam meg önmagam, ha igazából sose tanultam meg milyen boldognak lenni, meg életvidámnak? Hogy írtsam ki magamból ezeket a pusztító szorongásokat, negatív gondolatokat? A gyógyszert most fogom elkezdeni szedni, de semmiképp nem ezzel akarok élni évekig, mankóként tekintek rá, és az orvos is ezt erősítette, hogy helyre fogok jönni. Mit tanácsoltok? Esetleg aki volt ilyen helyzetben?