Fogok így kelleni bárkinek is?

Az egész gyerekkoromban kezdődött, akkoriban folyton csak sírtam, emiatt később elvittek gyermekpszichológushoz, ahol a beszélgetést inkább éreztem kínosnak, megalázónak mintsem hasznosnak, ezért abba is hagytuk. Mikor felkerültem középiskolába, nem volt ott egy barátom se, nem volt étvágyam, 50kilóról egy hónap alatt 45-re fogytam, éjjel-nappal sírtam, mindenki bántott pedig alapból nem voltam megelégedve magammal, azóta ez csak rosszabb lett. Elkezdtem bántani magam. (persze előtte-utána fertőtlenítéssel) Először csak 1-2 kisebb vágás, aztán picit mélyebbek és több. Erről senkinek nem beszéltem, mert nem vagyok rá büszke és leszögezném, hogy nem vagyok egy hisztis emo-s tini, egyszerűen csak néha "jól esik", picit megkönnyebbülés, úgy érzem megérdemlem stb. Összejöttem valakivel aki nagyon kedves és megértő velem, eleinte neki sem szóltam erről de nyilván észrevette. Mikor megkérdezte, hogy miért, tulajdonképpen nem is tudtam rá mit mondani, csak elkezdtem sírni. Ő azt mondta hogy ne legyek emiatt rosszkedvű, ő így is szeret. Rajta kívül senki nem tud róla. Szégyenlem és próbálom egyre kevesebbet csinálni, de van mikor a semmiből olyan rossz kedvem lesz, hogy csak sírok nagyjából egész nap, és akkor ez ilyen megnyugvás nekem. Csak a combomon szoktam csinálni, viszonylag jól látszik, de nem olyan mélyek. Mint tudjuk semmi nem tart örökké, kíváncsi lennék, hogy hányan fognak a jövőben emiatt elutasítani.