Nem akarom elengedni a gyerekkort és nem tudok továbblépni? (hosszú) 16/l

Óvodás koromtól kezdve azt hajtogattam, hogy amikor nagy leszek, rajzművész leszek.

Általános iskolámat sokszor utáltam, de közben mégis szerettem. Nyolcadikban a ballagásnál nem is éreztem mennyire fog hiányozni. Most itt állok, másodjára járom egy másik szakon a kilencediket mivel az előző szakma nem tetszett, de a mostani sem. Mivel figyelembe kell venni a jövőt, és mivel rajzolásból megélni nem lehet, vagyis eddig a családomból és ismerőseim körében senkinek nem sikerült, ezért letettem erről hosszú ideje. Középiskoláimnak hála tudok elsősegélyt nyújtani és most már varrni is, de nem vagyok boldog és ezekkel aligha megyek valamire. Mindegy hova kerülök, utálok bejárni, sosem szeretem azt amit tanulok és egyre inkább úgy érzem nem lesz belőlem senki. Ahogy most állok, kétlem, hogy bármilyen szakmát így meg tudnék szerezni.

Azt mondogattam apámnak, hogy "már nem vagyok gyerek", ne kezeljen úgy, de akkor még gyerek voltam (11-14). A színes és kényelmes világom ami körülölelt, elfedte az igazi valóságot amiben vagyok. Vissza vágyok első osztály első napjára amikor rémültem mentem be az osztályterembe és ültem le a bociszemű fiú osztálytársam mellé a középső sor első padjába. Néha szoktam látogatni az általános iskolámat (néhány hónaponként vagy fél év) és ott tényleg jól érzem magam, biztonságban és elfognak az emlékek, de közben érzem ahogy elhaladnak mellettem a gyerekek, hogy én már nem oda tartozom, nem csak iskolailag, világilag is.

Nem tudok túllépni, továbbmenni a múlton. Szép volt, jó volt és az otthoni ocsmányságok ellenére boldog, nem volt kétség hova mehetek amikor a "második otthon" szóba jött. Magamat adhattam. Most meg, a kevés barátaimtól általánoshoz képest eltávolodtam, a legjobb barátnőmmel közös témák, új dolgok miatt amik általánosban adottak voltak, chaten még egy napunkat sem tudjuk normálisan jó hangulatban megbeszélni. Ja és gyűlölöm a chatet is de vagy így vagy kb sehogy. Az iskolám egy borzadály és még ha az osztályomat szeretném is, a szakma alap részei akkor sem mennek a matek miatt (amiből fel vagyok mentve de ez rosszabb mint az alap matek). Így hát, nem tudok mást tenni csak kapaszkodni a régi szép időkbe, mert különben kb semmi nem lenne amire ha visszagondolok, kiránt a lehangoltságomból. Csak apám van nekem, aki sokat dolgozik így nagyrészt egyedül vagyok a macskámmal és magammal.

Nem tetszik, hogy a mai fiatalok, kortársaim nagy része műkörmös, bulizós, szexelő, kicsapongó életű liba. Elfogadom, hogy mindenki olyan amilyen, vagy elfogadom vagy nem, de ettől a valóságomban még inkább messze kerülök mindentől. Nem bulizok, nem "pasizok" (utálom ezt a szót), nem iszok, nem cigizek, nincsenek műkörmeim és stb. Rajzolni, írni, olvasni, zenét hallgatni és egyéb színes kreatív dolgokat szeretek csinálni. Az a vicc, hogy annak ellenére, hogy maga vagyok az élő negatív, a rajzaim kiskoromtól kezdve a mai napig mindig színesek és pozitívak, és 90%-ban őszinte (már amennyire lehet ez egy rajzon) mosolyok vannak rajta, utálok szomorúságot rajzolni.

Egyébként ez most lehet hülyén fog hangzani, de komoly ember vagyok, vagyis tudok olyan is lenni.

16/l