Ti mit tennétek a helyemben? Mi értelme van így végigélni egy életet?

Az a helyzet, hogy bár valójában teljesen jó és kényelmes életem van, tele vagyok elképesztő mennyiségű frusztrációval, lefojtott agresszióval, és gyakran gondolkozom azon, hogy véget vessek az életemnek. 25 éves vagyok, és úgy érzem, mintha ellopták volna tőlem az életemet valahol 13 éves koromtól kezdve. Pár rossz általános iskolai és kora középiskolai élmény hatására valahogy megtörtem érzelmileg, kialakítottam egy felszínes, jókedélyű mázat, miközben szenvedtem és hiába vágytam igaz barátok után, akikkel őszinte lehetek. A szüleim mintagyereknek neveltek, szinte mindig felnőttek között forogtam, eltanultam a viselkedésüket, a beszédüket, nem is nagyon voltak velem egykorú barátaim. Koraérett lettem, és hiába remekeltem az tanulmányaimban, egyszerűen mindenből kimaradtam, amit egy kamasznak, majd fiatal felnőttnek át kell élnie, hogy épkézláb, autonóm ember legyen. Volt (és szerintem még mindig van) tehetségem több művészeti ághoz, de valamiért mindig úgy éreztem, hogy nekem ez "nincs megengedve", hogy én nem az vagyok, aki pl. megtanulhat basszusgitározni és csinálhat egy zenekart a haverjaival, vagy énekelhet egy kórusban, vagy táncolhat egy csapatban. Úgy általában azt éreztem, hogy nem lehetek kamasz, nem próbálgathatom magam, mert én ezzel kilógnék a családomból, meg hogy nekem ilyen strébernek kell lennem. Most pedig ott tartok 25 évesen, hogy van egy diplomám, vannak nyelvvizsgáim, csomó mindenem van, csak épp semmi más nem jár a fejemben, csak az, hogy milyen jó lenne, ha lenne egy olyan baráti társaságom, akikkel együtt zenélhetnék, vagy fellépnénk tánccal, mint a szalagavatómon, netán közönség előtt imprós színházat csinálhatnánk, vagy egyszerűen csak hétről hétre szerveznénk programokat, ahol jól érezzük magunkat, iszunk, röhögünk, és közben együtt dolgozunk valamin, amiben én lehetnék az egyik legjobb. És közben lenne egy barátnőm, akivel filmeket néznénk, elvinném helyekre, csinálnánk magunk között kis rituálékat, szokásokat, szeretnénk egymást. Csak ezekre vágyom, semmi másra. Eközben apám semmi mást nem akar, mint hogy befejezzem végre a tanulmányaimat, és átvegyem a családi vállalkozást. Nagyon nehéz vele vitatkoznom, mert egyrészt kicsit "nehéz ember", másrészt névleg megvolt egy csomó minden, volt egyetemi életem, volt barátnőm, csak ezeket egyiket se szívvel csináltam. Már egyetemet is úgy választottam, hogy ami szerintem NEKIK meg a világnak megfelel, és azt csináltam végig, közben utáltam, és nem is voltam túl jó belőle, pedig addig minden jól ment. És bár voltak lányok az életemben, de hosszú, bensőséges, komoly kapcsolatom, amilyenre igazán vágyom, még tulajdonképpen egy se volt. Egy lehetett volna egy olyan lánnyal, akivel kapcsolatban úgy érzem, hogy ő az, akit nekem szánt a világ, és soha nem éreztem, hogy valaki olyan mélyen elfogadjon és olyan mély érzésű és áldozatkész legyen, mint ő, de sajnos teljesen elbaltáztam, és azóta is vádolom magam miatta, nap mint nap, már többedik éve. Így telnek a napjaim: érzem, hogy tele vagyok szenvedéllyel, és azzal a vággyal, hogy megmutassam magam, és embereknek adjak valamit, csak épp nem jutottam el odáig, hogy ki is élhessem ezt. Mintha hiányozna valaki, aki erre engedélyt ad. Közben élek, mint az orosz irodalom "felesleges embere", mennek az éveim, a szüleim egyre jobban sürgetnek. Azt érzem, hogy vagy elszököm az eddigi életemből, vagy kiszállok belőle végleg.