Megbüntet az élet, ha ki akarok törni a nyomorból?

Nem túl jó körülmények közé születtem, de apám hozzáállása volt a legrosszabb.

Mindig tanultam, hogy majd egyszer jòl fogok élni. Apu mindig azt mondta, hogy belőlem úgyis csak prosti lesz, meg hajléktalan, mert túl sokat foglalkozik magammal, és nincs bennem alázat.

19 évesen lemosatta velem a szempillaspirált, mert nem otthon készüljek a kr va karrieremre meg nem engedett soha sehova (sulibál, osztàlykiràndulàs, barátnőkkel séta), mert úgyis csak dugatni mennék magam.

Aztàn 19 évesen elköltöztek, majd a barátommal össze.

Eleinte nem jöttek ki a szàmításaink és mélyszegénységben éltünk, minden társaságban mi voltunk a csórók.

Aztàn pár èv alatt összeszedtük magunkat sok tanulással és még több munkával. Most átlagosan élünk, de mindig úgy érzem, nem érdemlem még, és apu jóslata be fog válni.

Már nem akarok jól élni, csak megélni, mint most.

De félek, hogy ezt is elveszítem, mert ki akartam törni abból a szerepbôl, amit ràm osztott az élet.

Most, hogy apu nem él velünk, nem bànt, sokszor azon kapom magam (5 éve élek külön), hogy szidom magam az ő hangjàn fejben.

Amióta jobban állunk, a jobbmódú barátaink is kevésbé keresnek.

Folyton rettegek, hogy beteg Leszek, hogy nem tervezetten terhes Leszek, hogy elhagynak, hogy hajlèktslan Leszek. Szóval, hogy vàr valamilyen büntetés vàr räm, amiért jobb életet szerettem volna.

Néha teljesíthetlen hûlyeségekkel terhelem magam (pl 3 perc alatt el Kell érnem A-ból B-be), aztàn szidom magam, ha nem sikerül.

Màr megtiltottam magamnak, hogy vàsàroljak, azt is, amire telik vagy Kell, mert félek a "következményektől".