Miért van az, hogy amikor a siker közelébe kerülök, akkor mindig elkezdek kifogásokat keresni, és nem csinálok direkt semmit, és legszívesebben kikiabálnám, hogy minek bármit, hiszen nem tudom megcsinálni?

Sikertől való félelem.

Bármilyen erős változás kudarc, siker, bármi, ami MÁS, mint az eddigi szériád, nagyon komoly érzelmi munkát von maga után, hiszen meg kell változtatnod az eddigi énképed egy részét.

Más: a szülők sokszor dühösek és akadályozzák a ygereküket abban, hogy sikeresebbek legyenek, mint ők maguk. A családi hallgatólagos közmegegyezéses szerencsétlenséget is felrúgnád, ha sikeres lennél, és bizonyos szinten kirekesztődni a családodból emiatt éppen akkor, amikor az énképed is át kell formáld, és amikor egy teljesen új élethelyzetben helyt kell állj, akár környezetet is kell válts, stb., nagyon megterhelő lehet, nem csak pozitív vetületei vannak ennek.

Sokan bele is rokkannak a sikerbe ezek miatt.

És utána még jön az, mit tesz a siker a személyiségeddel, nem válsz-e gőgössé, nem borul-e fel a személyiséged integritása.. hány éves vagy, kialakulóban van-e még a személyiséged, hajlamos vagy-e szenvedélybetegségekre, stb.

Sok buktató van, amit valószínűleg hárítasz, és emiatt nem tudod elnavigálni magadat a sikerig.

Én is szenvedek ettől, és nekem sem ma kezdődött. Gyakran triviális dolgokba nem kezdek bele, mert érzem, hogy menne, és ez valahogy nem jó. Gyakran olyan érzésem van, hogy ha hozzákezdenék, és sikerrel csinálnám egy darabig, valaki odajönne és rám kiabálna, hogy hogy képzelem ezt, hát ezt nem szabad így, pláne nem nekem. Talán mert egész életemben ez volt. Már az óvodában is, ha az óvónők meglátták, hogy valami olyasmit csinálok, ami főszabály szerint nem jellemző egy átlag gyerekre - például könyvet olvasok - azonnal visítva támadtak, és kegyetlenül megbüntettek, megaláztak. Az iskolában folytatódott. Kizárólag a tökéletesen átlagos és jellegtelen gyerekek nem vonták magukra a vén hülye "pedagógusok" haragját. Aki bármi kreativitást, tehetséget, kezdeményezőkészséget, pláne a társai körében tekintélyt volt képes felmutatni, arra azonnal rámentek, mert ezek, sorrendben, "lázadás", "tudálékoskodás", "rendezkedés", "bandázás". Jól jelzi ezeknek a pedagógiai módszereknek a sikerét, hogy egykori osztálytársaim közül a mintagyerekek egytől egyig bűnözők ésvagy drogosok lettek, többen meg is haltak fiatalon, akiket meg állandóan szapultak, büntettek, sikeres emberek lettek - persze jó alaposan megterhelve traumákkal és szorongással.

Én úgy oldottam meg ezt, hogy eljöttem Magyarországról. A magyar társadalom alapvetően ellenséges az átlagon felüli emberekkel. Már eleve az, hogy kijelented magadról, hogy átlagon felüli vagy, gúnyos huhogást von maga után. "Micsoda, hogy te? Te kis pondró, hát ki vagy te?! Azt hiszed, jobb vagy mint mások?"

Igen, azt. A nyugati társadalmak azért sikeresebbek, mert nem tilos ilyet állítani magadról. Az állásinterjúkon nem azt várják, hogy szégyenkezz és megalázkodj, hanem hogy mutasd be, miért vagy jobb, mint mások. Naná, hiszen a legjobbat keresik, nem azt, aki szépen be tud sunyulni a szürke tömegbe és segget nyalni.