Miért utálom a gyerekeket?

Lehetséges, hogy valamilyen trauma vagy félelem lapul a dolog mögött.

Én sem szeretem a gyermekek 90%-át. Mivel hangosak, ordibálnak, futkároznak össze-vissza, azonnal kimondanak mindent, amit gondolnak...

Sokszor nagyon kegyetlenek tudnak lenni.

Trauma? Jah.. nem volt soha igazi gyerekkori barátom.

Emellett utálom ha ordibálnak és tapintatlanok...

Azonban a kis visszahúzódó, félénkebb gyermekeket, akik csupa szívek, azokat imádom! :) Csak ez nagyon ritka.

Én is utálom a gyerekeket, egyik volt osztálytársam is utálja őket. Nagyon más emberrel meg még nem beszéltem ilyenekről.

Nem vagyunk vadállatok. Én mérnökinformatikát tanulok a BMEn ő meg valamilyen gazdasági szakot az ELTÉn.

Szerintem nagyon sok korobeli utálja a gyerekeket. Én, te és a hozzánk hasonlóak akkor fogják megszeretni őket, amikor nekünk születik gyerekünk vagy elég idősek leszük, hogy családot alapítsunk.

Ha 40-60 évesen tetted ki ezt a kérdést úgy, hogy már volt gyereked, akkor nem tudom mért. Ha fiatal vagy talán megszereted őket később.

Én nagyon-nagyon utálom őket.

2 külön helyzet:

Idegeneké, villamoson, megállóban, utcán, plázában, gyorsétteremben:

-Általában hangosan beszélnek, mellette visítanak, nevetnek, sírnak. Mindezt a magas hangjukon, ami különösen jól és messze hallatszik. Amikor lelkiznék valakivel vagy munka után lelkileg-testileg hulla fáradtan a járművön más se hiányzik.

-Futkároznak és sokszor sajnos neveletlenek.

- Minden róluk szól, mindig udvariasnak, előzékenynek kell lenni a kisgyerekekkel/kisgyerekesekkel. A villamoson át kell adni a helyet (persze empátiából is átadja az ember, karon ülő gyerekesnek nyilván, de 4 éves gyerekkel levőnek is) - csak őszintén ennek nem mindig örülök, 9 óra munka után (túlóra esetén 10....11), nyűgösen csak ez hiányzik. Ha szembe jönnek az utcán, két ovis és anyuka a babakocsival, futkároznak, eléd szaladnak, elfoglalják az utat, nem egyszer úttesten vagy a füves/gazos részen lehet kikerülni őket. Tehát az én szemszögemből: minden róluk szól, mert kicsik, "tiszták", (állítólag) cukik, mindig türelmesnek kell lenni velük és segíteni őket.

+: A legtöbben szeretik őket és akármilyen komoly beszélgetésben vagyunk benne, ha megjelennek a gyerekek: nézd de cuki!

Ismerősök gyerekei:

Egy nagy kedves baráti családban van egy 2,5 éves kisgyerek.

Egészen addig azt hittem, csak a magas, vékony és hangos hangjuk, a rohangálásuk zavar, ha például villamoson ülök, de rá kellett jönnöm, hogy egyébként se vagyok sajnos gyerek-szerető.

Rengeteg energia kell hozzájuk és kifelé fordulás!

Bennem egyrészt semmi energia sincs hozzájuk, folyton pörögnek, mennek, mutatnak valamit, hoznak, visznek és figyelni is kell rájuk; játszani velük.

Másrészt én befelé forduló, saját világomban élő, filozofálgatós alkat vagyok. Vagy elgondolkozom, vagy beszélgetek, de akkor szeretek a beszélgetésre figyelni, mint belsőséges valamire.

Én szeretnék gyereket.

Bár nem tudom, kívülről a nagy család tetszik, nekem valamilyen szempontból mindig hiányzott.

Viszont nem tudom, hogy bírnám.

Sok-sok énidő kell, a csendet is szeretem (konkrétan zene meg egyéb háttérzaj se mindig szól), energiám sincs annyi...

Amúgy állítólag a sajátot meg lehet szeretni, saját meg hormonok meg minden.

Remélem, mert most...

Meghallom azt a magas, éles hangot, és már fülesben zene feljebb vagy én arrébb...

Én is utálom őket. Régen jártunk táboroztatni és évről évre bunkóbbak voltak. A párom unokatesójáékhoz nem járok, mert van két kis bunkó gyerekük, akikre nem szólnak rá soha. Akkor se, ha üti a nagyanyját, vagy rugdossa az állatokat, stb.

Mondjuk a szülőket jobban utálom. Azt hiszik, hogy attól, hogy szültek egyet, világmegváltó dolgot teljesítettek és különleges előjogaik vannak az életben.

29 vagyok, én is utálom őket.

Nem is fogok szülni, kell a francnak gyerek.