Ti mit tennétek a helyemben?

Meg lett volna nekem az álommelóm, amit soha sem hittem volna. De idő közben lett egy kisebb párkapcsolati gondom, amit inkább előbbre helyeztem és időt kértem a munkát illetően, amit így lehet, hogy már sosem fogom tudni elérni. És az a párkapcsolati gond nár szinte teljesen megoldódott. Ezen kívül tökéletes kapcsolatom van, számomra nem lesz még egy olyan lány az életemben, mint a mostani párom! A társasági életem is nagyon jó. Ezek mellett mostanában kezdtem el a teljes tudásomat kihasználni (jogosítvány, nyelvvizsga, OKJ, egyetemre felvételi - mind megvan). Tökéletes lenne most az életem, ha nem gondolkodnék ennyit a múltamon. Egyrészt az elszalasztott munka miatt bennem van az, hogy sosem hittek bennem itthon, sem a családban, sem a rokonságban. Másrészt ott van a kapcsolatom, mindig félek, hogy valaki jobbat fog találni nálam a barátnőm, mert mindig azt mondogatták nekem és éreztették velem, hogy a tesóim mindenben jobbak tőlem, ők csak jók, a kedvencek, érezhető megkülönböztetésben volt részem. És még sok ezernyi rossz emlék felhalmozódott bennem, előjött a depressziós énem, amiről azt hittem, hogy egyedül sikerült már kétszer kilábalnom belőle. Volt már nagyon csúnya dolgokban részem, amikről inkább nem írnék. De a lényeg az, hogy sosem tudtak elfogadni, megkaptam már egyszer, hogy én csupán egy becsusszant gyerek vagyok, én sem tudom jelenleg elfogadni magamat. Napok óta egyre romlik az énképem. Sehogyan sem tudom elképzelni azt, hogy egyszer lehetőségem lenne megismerni a valódi énemet. A gyerekeket sem szeretem, mert félek, hogy olyan lennék velük, mint amilyenek velem voltak mások. A barátaimnak nem tudok csalódást okozni, segítek nekik mindenben. Párkapcsolatilag pedig különösen oda akarom magamat tenni. Előbbi csak a határozott, magabiztos énképemet látja, a barátnőmet valamennyire be tudtam engedni a legbizalmasabb szférámba, például tud a családi helyzeteimről. De a depressziós énemet még soha sem tudtam neki megmutatni. Nélkülem is biztosan van elég gondja neki, ilyen aprócska dolgokkal minek foglalkozna? És ha nem is lenne neki jó a hangulata, nem rontanám le ezekkel, illetve olyankor is én vagyok neki a támasza és a sima hétköznapokban is ezt éreztetem vele. És még egy csomó minden lenne (napi szekálások a régi időkből és a közelmúltból, egyszerre sokan eljátszották a bizalmamat, és a többi), de azokat inkább már nem írnám le, mert így is hosszú lett.

Szerintetek miért lehetek ilyen búbánatos, ha mindennek számomra a lehető legjobbnak kellene lennie? Volt már valaki ilyen vagy hasonló helyzetben? Lehetséges, hogy a régi sok rossz és a jelenlegi sok jó annyira szélsőségesen vannak meg, hogy a nevelésemmel kapcsolatos dolgok miatt helyezem előtérbe a negatívakat? Vagy, hogy annyi jó ér, hogy ezeket képtelen vagyok feldolgozni és inkább a rosszakra gondolnék?

Előre is köszönöm szépen a válaszaitokat és mégegyszer bocsánat, ha nagyon hosszú lett a kérdésem! 23/F