Miért dobàljuk el ennyire könnyen a nekünk fontos emberi kapcsolatokat? Miért tartjuk többre a saját egónkat, büszkeségünket vagy dühünket mint egy számunkra fontos embert? Miért nem tudunk bicsànatot kérni és megbocsátani?

1, Akkor, az adott pillanatban, amikor benne vagyunk egy kapcsolatban, nem úgy tudjuk értékelni azt, hogy az milyen jó, hanem egyfajta természetességnek vesszük, hogy az van. Mindig csak utólag jövünk rá, hogy mit vesztettünk. Másrészt meg nem tudunk helyzeteket kezelni, reagáln;

2, Az ember eleve önző lény, szerinte az a fontos-érdekes, amit ő tesz, őt érint, és ezáltal pozitívan kiemelhető. Bármely beszélgetés elkezdődik, azzal folytatódik, hogy "én" mit tettem. Ennek a másik, Mo.-n gyakoribb változata a "Juci azt mondta, hogy a Maci azt hallotta a Beáról, hogy az Attilla azt érezte a Marcsi mellett...".

3, Azért, mert azzal beismernénk a hibáinkat, az esendőségünket, ami a mai világban gáz, mert minden azt mondja ki, hogy csak a töki a legjobb. Másrészt a magyarok ilyenek.

Attól függ, miről van szó. Amúgy egyéni is, ki mit bocsát meg.

Manapság valóban van egy olyan tendencia, hogy könnyen szakítanak az emberek, nem bocsátják meg a másik kisebb hibáit se, mert a tökéletes kapcsolat a cél. Azzal meg nem akarnak szembesülni, hogy ők se tökéletesek.