Mi a különbség egy igazi depressziós és a "divat"-depressziós emberek között?

Nincs olyan, hogy divatdepressziós.

Maximum mindig rossz kedvű (okkal) és depressziósnak nevezi magát, mert nem tudja a különbséget.

Én se tudom, nálam depresszió áll-e fent.

Aki depressziós, az nem hangoztatja ezt magáról, hiszen eleve nincs meg benne a közlésvágy. Aki a saját depressziójáról előszeretettel beszél, az elsősorban figyelemre vágyik.

Ugyanakkor nem árt dióhéjben ismerni a divat mint fogalom lélektanát. A divat az olyan dolog, ami mindig a másikkal történik meg, nem velem. Tehát senki sem vallja be magának, hogy ő divatból csinál valamit. Például a tetoválás is egy veszedelmes divathullám, mégis ha megkérdezed az egyéneket, hogy őket mi motiválta, akkor őket bizony nem a divat, hanem a hatalmas egyéniségük (amihez sok esetben a Gyakorin kérnek tanácsot, ironikus módon)

Visszatérve a depresszióra. A divat-depressziós fájdalmát sem szabad alábecsülni, mert ő ezt valódiként éli meg. Ha szembesíted a dolog divatos voltával, akkor heves tagadást kapsz válaszul, ahogy a tetováltak esetében is. Tehát a divat sosem velünk történik meg, hanem mindig másokkal :)

A divatból depresszióst úgy tudod kezelni, hogy odafigyelsz rá, és ő ettől jobban lesz. Akinek ez nem használ, az valószínűleg tényleg komolyabb segítséget igényel.

A divatdepresszios ìgy különlegesnek,különcnek erzi magát.

Ezt tapasztaltam.

Egyszerű: a valódi nem beszél róla, és igyekszik mindent megtenni, hogy ne is derüljön ki. Ha kiderül, szégyelli.

Az ilyen emberek mosolya a legvidámabb és legkedvesebb. Pont azért, mert tudják, milyen szenvedni és nem kívánják másnak is.

A divat depisek pedig csak rátettek erre még egy lapáttal. A valódi miattuk még annyira se akarja bevallani, (sokszor saját magának se), hogy baj van. Nehogy őt is divatmajomsággal meg feltűnési viszketegséggel vádolják. A valódi depressziós inkább azon van, hogy normálisnak tűnjön - amíg csak erre erejéből futja.

9-es a végébe igazad van.. Én például ha elmondom tudom hogy azt mondják hogy divatgci vagyok vagy kiröhögnek stb, szerintem névtelenül tökre mindegy hogy tudják-e vagy nem, megérdemlem hogy kiröhögjenek, nem szeret senki, nem is szerettek nem is fognak, hozzászoktam a gyűlölethez. Általába azért szoktam elmondani, mert ha beszélek valakivel akkor az max azért van nagyritka, mert itt az oldalon találok valakit akinek baja van. Amint megosztom az életemet, a depressziómat a magányomat és a magány miatt növekvő halálvágyamat, általába rájönnek hogy az a kis veszekedés a haverral nem is akkora nagy cucc. meghallgatom, utána segítek és ennyi. A nyomorúságból is ki lehet hozni néha a jót :D

Aki megérdemli annak szoktam beszélni róla, de a nekem nyujtott segítség már engem sem érdekel. Az mondjuk nem azt jelenti hogy mindenkinek elmondom mi van velem 18 évesen, de van hogy ezzel tudok segíteni, vagy csak jó néha egy ismeretlennek kiadni magamból hogy mekkora szar vagyok. Valamiért szeretek szenvedni belül, egész nap..