Szerintetek mennyire beteges, ha valaki a kórházakban érzi "otthon" magát?

Én kiskoromban szerettem. Alsóban apám nevelt, nem a legjobban, szóval volt egyszer olyan, hogy szándékosan szinleltem, hogy nagyon rosszul vagyok, hogy befektessenek 2 hétre. Előtte és utána is csak pozitív élményeim voltak ott, pedig háromszor akkora fájdalmak miatt mentem be, hogy ordítottam, kétszer meg is kellett műteni, de miután megoldották a dokik a helyzet minden nagyon jó volt, én is egy csomó havert szereztem, meg akkor még nem volt divat a mobilnet, wifit meg nem kaptunk, szóval a többi gyerekkel fel kellett találni magunkat, hogy lekössük a figyelmünket és az addigi életemig nem nevettem akkorákat mint ott, a többiek is ezt mondták, szóval mindenki kellemes emlékekkel távozott.

Egyszer kaptam egy csbcs-t egy sráctól és elkezdtem sírni, az az egyetlen rossz emlékem onnan. :DDD

Ismertem én is hasonló illetőt, nagyrészben ráillik a leírás. Később egészségügyi pályát választott.

Teljesen érthető és nem fura egyáltalán. Mindenki másként éli ezt meg.

Nekem kiskoromtól kezdve (ha ritkán voltam kórházban) mindig egyfajta idegen, hideg-rideg, riasztó közeg volt, ahol "nem tudhatom, melyik pillanatban jöhet valami fájdalmas vizsgálat", de ezt mindenki másképp éli meg, mindenki más betegséggel kerül oda, mondjuk olyan betegséggel, ahol nem szükségesek fájdalmas vizsgálatok.

Én sajnos voltam kórházban kiskoromban, és még mindig viszolygok a helytől.

Tehát ez lehet fordítva is.