Honnan van ekkora önbizalma a magyar egyetemeken tanuló külföldi hallgatóknak?

Igen, gondolom Debrecen.

Én is ezt tapasztalom és nekem rosszul esik a nagy támogatásuk és a velük való példálózás amit a tanárok csinalnak.

Meg az is hogy a konzultációk miattuk folynak idegen nyelven.

Tudok angolul. De itt is elvárják hogy perfekt angol legyek meg ha kimegyek valahova akkor is. Nem lenne jogos ilyen szempontbol ha mi is elvárnánk hogy tudjanak magyarul perfekt ha itt vannak...?

A másik meg hogy semmit nem tisztelnek, sem a magyar hallagatókat sem a betegeket tapasztalatom szerint. Nem beszelve az egyetem épületéről.

Egyszerűen ők jobban tudnak “élni”, és kihasználnak egy csomó olyan lehetőséget, ami nincs előttük zárva, csak mi hisszük azt.

Mi magyarok, ritka savanyú és beszari emberek vagyunk.

Sa)nos a magyar oktatási rendszerben arra lettünk szoktatva, hogy ha netán nem értenénk valamit világosan, és ezzel kapcsolatban kérdezünk, a tanárok azonnal leüvöltik a fejünket, és a csillagos égig lehordanak minket, hogy milyen unintelligensek és hülyék vagyunk, míg pl. az angolszász oktatási rendszerben a tanárnak nem az az érdeke, hogy mindenki megértse és élvezettel sajátítsa el az anyagot, nem pedig egy agyonedukált, rosszéletű pukkancsként járkál a folyosón.

Belénk nevelték, hogy kérdezni, tovább informálódni valamiről szégyen és nevetséges, pedig ez egyáltalán nem szabadna, hogy igaz legyen.

Inkább kérdezzen meg az ember valamit hatvanszor, mint hogy később azért szégyenkezzen, vagy azért maradjon le valamiről, mert egy kérdése se volt.

Ha egyik napról a másikra egy idegen országba kerülsz, ahol csekély mértékben, vagy egyáltalán nem beszélek az adott nyelvet, inkább kommunikálj helytelenül, de intenzíven, kerülj kontaktusba olyan emberekkel, akik segíthetnek neked, mint hogy besz*rva toporogsz jobbra-balra, és meg sem próbálod megoldani a problémáidat.

Sajnos ez a MI oktatási rendszerünk hibája, nem az övéké.

Siralmas, és egyáltalán nem életszerű, hogy a magyar diákok valójában nem a második világháborút, vagy Petőfi látomásköltészetét tanulják, hanem a “12. leckét” és a “164. oldalt” a könyvben.

Igen, sok külföldi hangosabb, optimistább és életrevalóbb, mint a legtöbb magyar, és nem mondanám, hogy ez negatív tulajdonság.

Mi, magyarok, akik csak kettesével vagyunk hajlandóak barátkozni, - mert ha közénk akar ékelődni egy harmadik, azt már ki kell fúrni a társaságból, - jogosan furcsáljuk, hogy ők nagyobb társaságban is könnyedén elengedik magukat, szociálisak, pont azért, mert nincsenek diszkriminatív előítéleteik, hanem igazából bárkit elfogadnak és szót értenek vele.

Úgy gondolom, rossz a kérdésed. Amiről írsz a kifejtésben, az nem önbizalom - ez félreértés. Egyszerűen azok a diákok egy egészen más világból jöttek, másképp szocializálódtak, más kulturális elvek mentén nevelkedtek.

Hogy értsd: Japánban a fiatalok egészen más mentalitásúnak tűnnek. A tanulásban speciális a helyzetük, ugyanis amikor felvételiznek a daigakukra, vagy épp amikor kikerülnek onnan és a munkahelyekre pályáznak, akkor bizony igen erősen szoronganak, de a gakkou (a középsuli náluk 3+3 év) során megtanulják, hogy közvetlen a tanulásnál a szorongás nem tényező. Így a daigakukon sem stresszelnek például. Ugyanakkor a japán fiatalok nagyon nehezen viselik a párkapcsolati kudarcokat. Vannak extrém esetek, akik emiatt kezdenek el embereket késsel megszúrni, vagy épp autóval emberek közé hajtani.

Egyszerűen más kultúra. Nekik is van félelmük, önbizalmi problémáik, de amiket leírtál, nem függ össze az önbizalmukkal.