Miért érzem magam úgy, mint egy kaméleon?

Hosszú leszek, elnézést kérek előre is emiatt.

Azóta vettem észre magamon a következőket, amióta faluról (1 gyerekkel barátkoztam, senki mással) elkerültem középiskolába, városba.

Tudom utánozni az emberek viselkedését, a legapróbb mozdulataikat, akár a hangjukat is.

Akkor jöttem rá erre, amikor tetszett egy srác 9. osztályban és akaratlanul átvettem a beszédstílusát (nem csak a szóhasználatát, hanem ahogy beszélt, ahogy a hangjával játszott, azt is észrevettem magamon. Ugyanolyan mozdulatokat, fejbiccentéseket tettem, mint ő), pedig alig beszéltünk egymással, csak bejött nekem, de nem lett végül semmi.

Visszahúzódó, csendes voltam, inkább megfigyelni szerettem a környezetem.

Mindig utánoztam valakit, inkább tudat alatt eleinte. Középiskola többi éveiben megtanultam valamennyire irányítani is.

Volt egy olyan eset, arra tisztán emlékszem, amikor 4-en körben állva beszélgettünk a folyosón.

Volt egy tanár akire akkor felnéztem és észre sem véve, olyan mód beszéltem, úgy mutogattam mint ő szokott.

A többieknek egyből szemet szúrt, ki is nevették a produkciót, azt hitték parodizálom.

Aztán aki először elkezdett nevetni, visszavágásképp, az ő hangján, az ő nevetésével elkezdem nevetni és folytattam a beszélgetést, mintha ő lennék.

Csend lett. A másik gyerek szakított meg, hogy hagyjam abba, mert ez már ijesztő. A másik embert hallottam az órán mögöttem, amint mondja a negyedik tagnak, hogy felállt a szőr a kezén is szünetben.

Érettségi után, szakmai továbbképzésen sok új tanárnál azzal nyertem el a bizalmat, hogy amikor óra után odamentem hozzá kérdezni valamit, akkor úgy beszéltem vele, ahogy leadta az órát. Itt már nagyrészt tudatosan. Ugyanolyan szavakat használtam, s ugyanolyan hanglejtést is alkalmaztam.

Szerintem ők sem tudták miért vagyok szimpatikus nekik, de tényleg sikerült elérni valamit, mert jól elvoltam velük, gyakran ők kerestek meg engem ezzel-azzal, meg beavattak osztály-dolgokba is, mit gondolok...

A lényeg, hogy most már felnőtt, dolgozó, 20-as éveim közepén járó ember vagyok, de nem tudom, van-e saját személyiségem.

Ha teszem azt, egy prezentációt tartok, tudom kinek a hangján beszélek éppen, s kinek a stílusában (akár 3 ember tulajdonságait is tudom ötvözni).

Vagy esetleg szabadidőmben ritkán kimozdulok kollégákkal, akkor is egy pillanat alatt már más ember vagyok.

Az a furcsa most már, hogy néha nem tudom irányítani, s a gondolkodásmódom is megváltozik ilyenkor, nehezen tudok visszaváltani "original"-ba, vagyis vissza önmagamra.

Mi van, ha "önmagam" igazából csak egy személyiségkatyvasz és vagy 100 ember stílusa keveredik bennem, amit "egyéniségnek" hívok?

Vissza a gondolkodásmódra: ha tudom, hogy valaki milyen világnézetet vall, milyen véleménye van egyes dolgokra, akkor képes vagyok azt is annyira magaménak érezni, hogy akár azonosulni is tudok a véleményével (ezzel még sikeresebb az utánozás), de közben olyan érzésem van, mintha már nem uralnám a saját gondolataim. Ami végülis igaz is.

Kollegák néha viccelődnek azzal, hogy "most olyan vagy, mint ez.., most olyan vagy, mint az..."

Menjek tehetségkutatóba, meg stand-up-ra meg ilyenekre.

Nekem ez a "képesség" már kezd ijesztő lenni.

Néha olyan, mintha több ember lakna a fejemben és amikor kinyitom a szám, mindig más hangot hallok és másképp forognak a kerek a fejemben...

Nem tudom, el tudjátok-e ezt képzelni.