Miért nem hiszik el az emberek, hogy én szeretek egyedül lenni - és mit tehetek?

Engem tényleg nem zavar az egyedüllét, sőt, így érzem jól magam.

Az elbeszélések szerint nagyon kislány koromban szupernyitott voltam a világra, minden emberhez odamentem, mindenki érdekelt, a szüleimnek nagyon kellett vigyáznia rám. Ez úgy 4-5 éves korom körül elmúlt, azóta egyedül szeretek lenni.

Mára 42 éves vagyok, sosem volt igazi párkapcsolatom (és abból is csak 2), de nem is hiányzik (van valaki, akivel kvázi együtt vagyunk, de hetente csak párszor látjuk egymást és ez így pont jó).

A kollégáim állandóan nyaggatnak, hogy menjek ide-oda velük, meg hogy járjak társaságba, ismerkedjek, de ez engem nem érdekel.

Nem vagyok egy mufurc, életunt valaki, igazából általában jókedvű vagyok és jó kedvre is derítem az embereket - talán ezért tűnik hihetetlennek, mert "de, te olyan jó arc vagy".

Többször elmagyaráztam már sokaknak, hogy a látszat ellenére nekem megterhelő emberek között lenni, de nem akarják elhinni - azt hittem, ha sokszor nemet mondok, majd abbahagyják. Sajnos az is a gond, hogy néha belemegyek, de ilyenkor nem érzem jól magam (ami kívülről megint csak nem látszik).

Konkrétan megsérteni vagy megbántani senkit nem akarok, de nem értem a hitetlenkedésüket és nem tudom mit tegyek azon kívül, hogy sorozatban nemet mondok.