Normális, hogy az embert ilyen szinten letargiába tudja dönteni, hogy nincs társa, párkapcsolata?

Mindig is egy magamnak való lány voltam, sosem volt igazán egy barátom sem, ha mégis, az már jó pár éve volt. És az az érdekes, hogy ezt a bandázást és a barátokkal való mászkálást nem is igénylem, de évek óta szenvedek belül, amiért nem találom a páromat. Próbálom elnyomni a depressziót amennyire lehet és csak pozitív dolgokra koncentrálni, elterelni a figyelmemet, de így is mindennaposak a hangulatingadozásaim. Az egyik pillanatban még aránylag jól érzem magam, a következőben meg már összeomlok... Az sem tartom kizártnak, hogy az évek alatt felgyülemlett stressztől, szorongástól, a magány érzésétől már idő előtt elkezdek öregedni (pedig még csak 19 vagyok) vagy előjön valamilyen betegségem. Nem szeretnék így élni, mert baromira egészségtelen, de egyszerűen úgy érzem sosem talál meg a másik felem vagy egy olyan fiú, aki segít végre kilábalni ebből az állapotból és kicsit felszabadít. Olyan jó lenne szeretni valakit és viszont szeretve lenni.