Ilyenkor mit tegyek?

Az egész úgy kezdődött, hogy általános iskolában nagyon sokat bántottak és megaláztak. Ez elég rosszul hatott rám mentálisan. Elvesztettem az önbizalmam és féltem iskolába járni. Átkerültem középiskolában, itt mindenki normális, emberek nagy részével jóba vagyok. Bár kívülről lazának tűnök(ezt mondják nekem ismerőseim), valójában belülről sokszor azt érzem hogy szorongok és hogy engem bámul mindenki, még akár a buszon vagy az utcán is(Ez szerintem onnan jöhet hogy általánosban mindenki engem beszélt ki és hülyére vettek). Viszont ha sokat vagyok barátok között, azt érzem, ez a fajta félelmem elillan és normális embernek érzem magam. Ugye logikusan akkor az lenne a megoldás hogy amikor épp nincs semmilyen tanulni valóm vagy dolgom, akkor találkozok barátokkal, hozzászoknék hogy emberek között vagyok és nem szoronganék többet. És itt jön be a probléma: Az Anyám. Anyám eltalában elenged mindenhova ahova korosztályombeli embereket elengednek, viszont úgy sose enged el, hogy így random mondom neki: Figyelj Anya, most épp nincs semmilyen dolgom, szóval felmennék XY-hoz. Ezt nem is értem miért csinálja, talán fel kell magát készítenie fejben arra hogy nem leszek vele. Úgy kezel, mint egy 8 évest! Így őszi szünet végén elkezdi, hogy olyan rossz hogy megyek iskolába mert nem tud így már annyit velem lenni. Szünetben is összesen két barátommal találkoztam. Ráadásul falun lakom, és itt nincsenek barátaim, csak a közeli nagyvárosban(mivel oda jártam mindig is suliba). Nap nagy részét úgy töltöm, hogy itthon unatkozom az ágyamon. Azt érzem, hogy nem tudom kezelni egyedül ezt a problémámat. Nagyon rossz érzés az, hogy azt érzem hogy mindenki engem bámul. Próbáltam erről beszélni anyámmal de úgy kezeli mintha nem létező probléma lenne. Szerencsére vannak barátaim akikkel tudok erről beszélni, de sajnos így se nagyon változik a helyzet. Szerintetek menjek el úgy iskolapszcihológushoz úgy hogy anyám nem tud róla? Vagy mit tegyek? Adjatok tippeket!