Mit tegyek, ha lassan 4 év elteltével sem tudok túljutni a feleségem halálán? Mi lesz, ha soha nem leszek már normális ember?

Most csütörtökön lesz a feleségem halálának a hatodik évfordulója. Autóbaletben halt meg. Magamat hibáztatom, mert valamilyen szinten én is hibás vagyok, mert ha értük megyek, lehet nem lett volna ez. Voltam pszichológusnál, pszichiáternél, de már fél éve nem is járok egyikhez se. Azt hittem, hogy a pszichológussal van baj, váltottam is egyet-kettőt, de nem éreztem azt, hogy jobb lenne, nem éreztem azt, hogy attól bármi is megváltozna, mert beszélünk róla és megoldásokat keresünk. Próbálok optimistán állni ehhez a dologhoz, de nem megy. Vannak barátaim, akikkel péntek este kicsit eliszogatok meg minden, de velük nem akarom megbeszélni ezeket a dolgokat.

Továbblépni se nagyon tudok, párkapcsolatra hol vágyom, hol nem, de eddig nem jött össze semmi komoly az egyéjszakás kalandokon kívül. Mindig mindenhol őt keresem, mert számomra ő a tökéletes nő. Bűntudatom van, mert nem becsültem meg, amíg élt. Lelkiismeret furdalásom van, mert nem voltam vele eleget. Néha-néha, amikor éppen TV-zek, akkor eszembe jutnak emlékek. Boldog és szomorú is egyaránt. Van amelyiken mosolygok, van amelyiken (szégyen-nem szégyen) sírok. Legtöbbször azon volt a vita, hogy nem akartam, hogy hozzám bújva, a karomon aludjon el, mert reggelre elzsibbadt és bedagadt a kezem, és sose mertem kihúzni a karomat a feje alól, mert féltem, hogy felébred. Most bármit megtennék azért, hogy reggelre nyolvanszor akkorára dagadjon a karom és úgy elzsubbadjon az egész, hogy ötven napig meg se bírjam mozdítani a karom. Lehet, hogy már sose tudok ezen túllépni, pedig az kellene.