Mégis mit kellene csinálnom?

24 éves férfi vagyok és kib*szott magányos. Az évek során sikerült elveszítenem az összes barátomat, akik megmaradtak azok is egyoldalúak amit én tartok életben. Hiába tettem meg mindent, hiába érdeklődtem, törődtem velük, hiába segítettem és támogattam mindenkit akár betegen, kialvatlanul vagy 12+ óra munka után. Ennek többségben az az oka, hogy olyan családba születtem, aminek köszönhetően köztem és körülöttem lévő társaság között egy anyagi szakadék tátongott. Emiatt közel sem volt részem annyi élményben, amivel ki tudott volna alakulni a szocializálódáshoz szükséges készségem, így új emberek megismerésénél mindig szorongok, de ez a legkisebb gondom.

Ebből az következik, hogy fogalmam sincs hogyan lesz társam az életben, miközben úgy érzem, hogy minden adott lenne hozzá: tisztelem a nőket, diplomás vagyok, átlag feletti egzisztenciával és jóképűnek is tartom magam. Az csak tovább ront a helyzeten, amikor egy nővel való beszélgetés során a barátok témánál kiderül, hogy nekem nem igazán van senki. Volt részem 1-2 olyan társasági élményben, amitől azt érzem, hogy én ezekért a pillanatokért akarok élni. Úgy vágyom rájuk mint egy alkoholista az italára. Amikor belegondolok, hogy nekem ez egy kis ízelítő kivételével nem adatott meg, és talán nem is fog, akkor leírhatatlan fájdalmat érzek. És itt ülök, gyakorira írom ki a szánalmas történetem, mert ezt sem tudom senkivel sem megosztani. A legnagyobb félelmem az, hogy amikor elmúlnak ezek a 'legjobb éveim' úgy, hogy nem történt semmi, akkor valahol 30 felett a 'már túl késő' gondolattal egy kőtélen fogok lógni. Úgy érzem, hogy ez nem élet, amit csinálok..

Köszönöm, hogy végigolvastad.