Más is érzi úgy hogy nem úgy alakult az élete ahogyan azt anno x évesen szerette volna, álmodozott róla ?

Nagyon sajnálom, hogy nem lehet saját gyereked, de ettől még örökbe fogadhattok. Persze ez nem olyan, mintha a vér szerinti lenne, de több, mint a semmi.

Ne légy ennyire negatív. Hozd ki magadból a legtöbbet. Ki mondja azt, hogy azt dolgozd, amit nem szeretsz? Váltsál! Képezd magad. Gondolom x km-en belül csak van egy város, ahol van lehetőség több munkára és képzésre egyaránt.

A kapcsolatotokért ketten vagytok a felelősek. Senki más.

Nekem is van változás a gyerekkori elképzelésemhez képest, hogy sajnos anyukám már nem él. Azt dolgozom, amit szeretek, van párom, van egészségem, van lakásunk, de ezért mind-mind meg kell dolgozni és tenni és tenni szükséges. Nem feladni és nem sajnáltatni önmagad!

Legyen erőd és kitartásod megvalósítani önmagad, céljaidat!

"Én 30 évesen kb sehol se tartok."

Mikor ezt olvastam, úgy éreztem, mintha én írtam volna. Nagyon hasonló a helyzet nálam is és nem tudom, hogy mit kezdjek magammal, vagy hogyan változtassak rajta, de mindenesetre nem vagy ezzel egyedül. :(

KB én is így vagyok vele. Azt gondoltam bő 10 éve, hogy 31 évesen már lesz férjem, esetleg gyerekem.

Jelenleg van egy 10 éves párkapcsolatom, és munkám, amit fel tudok mutatni. Albérletben élünk, nekem kb 0 a megtakarításom, mert nem tudok a fizumból félretenni (se képzésre költeni), a páromnak van valamennyi.

Azt hittem eddigre már a saját házunk/lakásunk törlesztőjét fogjuk fizetni, boldog házasságban.

Van egy mérnökdiplomám, de nem tudtam benne elhelyezkedni, most meg 6 év után szinte lehetetlen... szóval kicsit elpocsékoltnak érzem az életem.

Igen, én így vagyok 25 évesen. Persze még lehet jobb, de most biztosan nem jó.

Alapvetően rendben van az én életem is, de valami nagyon-nagyon hiányzik belőle. Nincs még külön lakásunk, anyámmal élek, de ez legalább 'biztos'. A második diplomámat csinálom, szóval volt már, aki irigykedett rám, de nem érdemes, mert ha az életem többi részét is megismerné valaki, elszaladna.

Nekem az alapszak kihívás volt, a mester már nem az, és nem is igazán tudok olyat kitalálni az életben, ami izgatna. Másoknak ott van a gyerekvállalás, amit te is említettél, de én egyszerűen nem érzem úgy, hogy anyuka szeretnék lenni 5-10 éven belül. Mintha a felnőtt élet különböző céljai hiányoznának.

A régi dolgaim nem kötnek le, például még 20 évesen is gamer meg animés voltam, ma már ez a két dolog egyáltalán nem hoz lázban. Sőt, az alap anime-mentalitás taszít (szerintem tudjátok mire gondolok), ezzel persze senkit sem akarok megváltani.

Talán a művészet, rajzolás az, ami kezdetektől végigkísér, viszont ebből egyelőre még nem sikerült megélnem + a diplomáim sem ehhez kapcsolódnak.

"én egyszerűen nem érzem úgy, hogy anyuka szeretnék lenni 5-10 éven belül"

25 évesen erről én is így vélekedtem, csak aztán körbenéztem a barátainkon, és van ahol már 2-3 gyerkőcök vannak , bennem meg most elindult egy olyan érzés, hogy egy "vén szatyor" leszek, mire a gyerekem 10 lesz. Van egy ismerősöm, ő igaz nagyon korán szült most meg már iskolás a kislánya a csaj meg 24 és olyan jó látni, hogy fiatal és szép anyuka egy egész nagy lánnyal (de csak ezt irigylem, azt, hogy a fater lelépett nem).

4-es voltam

#7 Persze, később megbánhatom - nem mondtam, hogy nem.

Viszont amíg nem vágysz minden porcikáddal arra a pici babára, addig tilos szülni. Ez a pici kor döntő az ember életében, és ha szülnék, de nem tudnék 100%-ot nyújtani, akkor lelkileg nagyon megsínylené. Lelkibeteg ember meg van elég, nézz meg engem.

Igen. 20 évesen biztos voltam benne, hogy hamarosan megismerkedem egy aranyos, odaadó, szép lánnyal, akivel majd 3-4 év múlva megházasodunk, röviddel utána pedig csinálunk két szép gyereket.

Nem voltak nagy elvárásaim; úgy képzeltem, hogy egy rendbe szedett, átlagos lakásban fogunk majd élni egy átlagos, közepes méretű városban, egy négyemeletes házban. És majd sokat sétálunk, és kacsákat etetünk egy tónál, és majd lesz egy átlagos "melóm", amit kibírok miattuk. És ha nem is lesz semmi "különös" és kiemelkedő az életünkben, mi ott leszünk egymásnak, és együtt élünk szeretetben, kitartásban.

És én ettől a tervtől nagyon boldog voltam. Zavart az, hogy mindenki több akar lenni, mint ami. Mindenki törtetni akar, és nagyon sikeres, meg "produktív" lenni. Én büszke voltam a középszerű vágyaimra, és arra, hogy megbecsülöm a "keveset" is.

De aztán az a bizonyos lány csak nem akart eljönni. Eltelt tíz év úgy, hogy gyakorlatilag egész végig egyedül voltam. Mai fejjel már nem értem a kapcsolatokat. Nem látom át, mi motiválja az embereket. Fogalmam sincs, hogy mit adhatnék annak a bizonyos nőnek, mikor annyira... nyugodt és szerény vagyok. Nem tudnék érvelni senkinek sem, hogy miért engem válasszon, ezer másik helyett.

Szerencsére jól alakult az életem többi aspektusa. Egész jó az egzisztenciám, kényelmes irodai munkám van, és szabad vagyok. Ez például az elmúlt évtized távlatában óriási meglepetés, erre egyáltalán nem számítottam volna régen.

Most már nem költöznék össze csak úgy, pláne nem akárhova. Fogalmam sincs arról, hogy ha megismerkednék egy nővel, akkor mi lenne a helyes: Teljesen őszintén elmondani neki, hogy 30 évesen sosem volt komolyabb egy kéthónapos futókapcsolatnál, vagy ne beszéljek erről, és higgyen tapasztaltabbnak, mint ami vagyok? Furcsa helyzet, mert ha 20 évesen tudtam volna, hogy 30 évesen ez lesz, rettentően el lettem volna keseredve. Ugyanakkor mégis, imádom az életem, és azt, aki lett belőlem.