Hogyan fogadjam el az egyedüllétet?

Nem tudom, de ha lány vagy akkor itt fél órán belül kapni fogsz majd min. két tucat jelentkezőt.

Egyébként az ilyen kapcsolatok ritkák, az emberek többnyire sekélyesek az ilyesmihez. Nincs mit tenni evvel, ilyen az emberi természet, a mai társadalom meg még ilyenebbé teszi őket.

Persze valószínűleg most is ott ül valahol egy kis szobában egy hozzád való tökéletes lelki társ, csak nagy szerencse kell a megtalálásához.

Mindenki ilyen párkapcsolatra vágyik, hidd el. De az idő meghozza azt a tapasztalatot, hogy ilyen párkapcsolatok nem teremnek, hanem kialakul(hat)nak akkor, ha mindkét fél szorgalmasan dolgozik rajta.

Az egyedüllétet felhasználhatod egy nagyon jó dologra: önismeretre. Ehhez viszont kell egy profi vezető, erre fogadnak fel az emberek pszichológusokat vagy eljárnak csoportos foglalkozásokra. Az önismereti munka hozza meg azt, hogy olyan "személyiségvonásaid" alakulnak át gyökeresen, amire azt hitted, hogy veled születettek. De az önbizalomhiány és a gyerekkori rossz tapasztalatok már mind kisgyerekkori lelki sérülések, családban megélt elhanyagolás következményei. Valahogy nem figyeltek rád csecsemőkorodtól kezdve, és ebben már olyan korai tapasztalatok is benne vannak, hogy nem vettek fel ha sírtál vagy nem akkor szoptattak, amikor éhes voltál. Így alakul ki, hogy nem tudod magad értékelni (hiszen anno a számodra legfontosabb emberek sem értékeltek annyira, hogy megadják neked, amire szükséged van), nem bízol önmagadban (meg a világban sem kifejezetten) és nem vagy szerethető. A pszichoterápia egy kiváló módszer arra, hogy a mai érzéseid, reakcióid gyökereit feltárja és ezáltal ezek teljesen észrevétlenül kikopnak az életedből. Egyre több örömöt látsz majd a puszta létezésben, kiegyensúlyozottá válsz akkor is, ha nincs melletted senki. Ez pl. elég hatásos lesz majd a társkeresésben, mert jellemzően azok az emberek kifejezetten taszítják a többieket tudat alatt, akik ki vannak éhezve a másik odafigyelésére, szeretetére. Úgyhogy sok legyet ütsz egy csapásra, ha elkezdesz önismerettel foglalkozni.

Hermann Hesse: A magány

...

Egy erős szellem terjesztette szét

A hegyek fölött nagy, fehér kezét.

Tekintetének fénye rám mered,

De én nem félek: nem bánt engemet.

Fekete mélyben bukkantam reája.

Magas csúcsokra csalogat ruhája.

Mély álmaimból gyakran keltem én.

Játszom az élet s halál ösvenyén.

S órákon át, míg szívem fájt nekem,

A hegyi úton lassan járt velem,

És hűvös kezét áldón tette ottan

Hő homlokomra és én - megnyugodtam!

Juhász Gyula fordítása