Mennyire válhat az ember élete részévé az egyedüllét és a magány? Mi az ami még normális szintnek, mértéknek tekinthető és mi az ami már abnormálisnak nevezhető ilyen téren?

Az ember életévé akkor válhat, ha belenyugszik és élvezi a magányt.

Abnormálisnak szerintem nem nevezhető semmilyen szint, mert mindenki máshogy érzi jól magát, ha te abnormálisan magányosnak tartod magad, akkor kezdj el ismerkedni, tudom, hogy covid van, de ott a net például.

Amit a #2-es ajánlott, a hobbik, szerintem azok közül is kipróbálhatnak egyet-kettőt.

Hidd el, hogy néha minden embernek szuksége van magányra, csendre, énidőre....

Hogy csak úgy uljön és nézzen ki a fejéből, de csend legyen körulötte és ne háborgassák..

Még az sem jó, ha állandóan Veled van, akit legjobban szeretsz, és ez viszont is így van.

Van aki kimondja, van aki nem, de feltöltődés nélkul nem megy a verkli...

Aki pedig állandóan a másikon lógna, akár szeretetből, akár egyéb okból, az nem is tudja,milyen rosszat tesz. Legalább olyan, mint azok, akik képtelenek csendben lenni egy ideig, azt hiszik, a csend az egy űr, amit ki kell tölteni a locsogással.

Ami nem normális, az (többek közt)az én pl.:

Novemberben lekerültem az alsó szintere dolgozni, onnantól kezdve csak 2 emberrel beszélek, akikkel meghatározott napokon együtt kell dolgoznom. A többi munkatárssal, akik fent vannak (kb. 30 személy) semmit-, vagy legalábbis munkafeladatokat beszélek napi 1-4 esetben, de nem mindig.

Feltűnt több embernek is, hogy nem foglalkozok senkivel sem, érzem magamon, hogy nem is akarok foglalkozni senkivel sem, többekközt a maszk miatt is: nincs kedvem emiatt (is) csacsogni.