Miért nem ismerik fel a magányos emberek hogy saját hibából azok?

#1

"Ha azt mondom neked hogy csinálj egy hátra szaltót, nem biztos hogy meg fogod tudni csinálni."

Elsőre, vagy másodszorra nem is, viszont rengeteg gyakorlás után 100%, hogy sikerül, ha az ember akarja és tesz is érte. Erről csak ennyit.

Mindenki a saját életéért felelős. Ha valaki ennyire se képes, hogy gyakoroljon, tegyen azért, hogy a saját élete jobb legyen, mert azt hiszi, hogy rinyával és panaszkodással elér bármit is, hát téved. Az életben rengeteg dologért meg kell küzdeni, tenni és tenni kell azért, hogy elérjük, amit akarunk. Ha valamiért nem küzdünk, akkor az nem is fontos számunkra.

Egyik oldalról egyet értek abban, hogy nyitni kell az emberek felé.

DE...

Ezt rohadtul nem könnyű kivitelezni annak, akinek nincsenek kialakulva a megfelelő szociális készségei és rossz tapasztalatai vannak. És alapból nagy az esélye, hogy pofára esik az ember, amivel csak még tovább sérül lelkileg.

Az a nehéz, hogy ezt is meg kell tanulni és a tanuláshoz sok pofára esés és gyakorlás kell.

Saját sztorim:

elmentem egyetemen építőtáborba, eleinte azt láttam nyitottak felém, én is úgy éreztem nyitok mások felé. Majd azt vettem észre, hogy "kiszorulok" a körből egyszerűen. Voltak emberek akik keresték a társaságom, mondták jelöljem be őket FB-n meg össze hozhatunk még ilyeneket stb. Aztán bejelöltem őket és nem jelöltek vissza. De csak engem nem, közben azt láttam, hogy a másik 10-20 embert igen.

És sok ilyen megesett velem, hogy igyekeztem nem beleélni magam a dolgokba, a másik kereste a társaságom majd egyik napról másikra szinte szóba sem állt velem és nem értettem soha mi történt.

Ebből alakult ki az, hogy elkezdtem a magam útját járni. Egyedül elmenni mindenfelé. Túrázni, teljesítmény túrázni szoktam. Itt pont az tetszett, hogy össze akadok emberekkel, eldumálunk, de szinte sosem léptem tovább. Pedig látszott, hogy érdeklődnek mások is irántam, de valahogy bennem volt a fentebbiek miatti gát. Mert így megmaradt egy pozitív emléknek az illető.

Aztán azóta sokkal nyitottabb vagyok, könnyebben leállok beszélni, mások is velem. De ehhez kellett olyan 1-2 év.

És valahol pont ezért jó a teljesítménytúrázás erre, mert ha látom, hogy valaki nem vevő rám, vagy én nem vagyok rá vevő akkor le lehet maradni, lehet külön menni.

De tény, ehhez az kell, hogy találkozzon az ember sok 100 másik emberrel és kell a közös érdeklődés, közös terület amin el lehet indulni. Aztán vagy bejön vagy nem.

#6

"A világ nem csak napfény és szivárvány. Ez egy kegyetlen, undok hely. És bármilyen tökös srác vagy, térdre kényszerítenek, ha hagyod, és soha nem engednek felállni. Senki nem tud olyan nagyot ütni, mint az élet. De nem az számít, mekkorát ütsz, hanem hogy mennyi ütést állsz ki, mikor talpon kell maradni. Bírni kell a pofont, és muszáj menni tovább. Csak így lehet győzni! Ha tudod, hogy mit érsz, menj, és küzdj meg azért, ami jár, és közben viseld el a pofonokat! Ne mutogass másra! Ne mondd, hogy nem te vagy a hibás, hanem ő, vagy ő, vagy akárki! Ez gyáva duma."

Rocky Balboa film

Ha el kell találnom egy konkrét, meghatározott helyre ELÉG NYITOTTAN kérdezősködök, hogy ki mennyire ismerős az adott környéken.

Egyáltalán nem sérültek a szociális képességeim -illetve az régen volt már - nagyon nyitott vagyok, DE NEM MINDENÁRON TOLAKODÓ!

Nem, nem ez az oka az egyedüllétemnek. Számomra is érthetetlen, hogy miért nem vettek fel pl. apácának, amikor már kicsúsztam eléggé az időből.

Nekem nagyon sok barátom volt. De elkezdtek kiközösíteni, majd verni, kínozni, molesztálni, emiatt bezárkóztam, nem barátkoztam senkivel és nem is beszéltem csak a családommal. Elköltöztem később, újra elkezdtem bízni az emberekben nyitni feléjük. Egy éjjel az egyik "barátom" félholtra vert, a többi meg rajtam nevetett és senki nem állt mellém. Ismét nagyon bezárkóztam. Azóta csak felületes kapcsolatokat alakítok ki, nem kötődök senkihez a családomon kívül. Ha vkivel szorosabb a kapcsolatom akkor eltűnök az életéből, mert félek a rossz tapasztalataim miatt, emiatt rengeteget is költözök (a tavalyi évben pl. ötször).

Elhiszem hogy az én hibám, hogy magányos vagyok, de én emiatt nem szoktam rinyálni, én döntésem mivel nem akarom átélni újra milyenek a " barátok". Azért írtam le a sztorimat, hogy lásd nem csak szégyenlőség lehet az ok arra, hogy vki magányos.