Belefáradtál az életbe?

Már elég régen. Viszont alkalmazkodtam a helyzethez, megtaláltam magam számára az apró örömöket jelentő dolgokat és ezeket kiélvezem, ha már itt vagyok.

Lehet megkeseredve, szomorúan élni és a lehetőségekhez képest élvezni is lehet az életet.

Rájöttem, hogy kesergés helyett jobban járok, ha így állok hozzá 😊.

"Ha nem így lenne már 26 éves koromra több kapcsolatom is lehetett volna."

És az miért lett volna jobb, ha te elmondhatod, hogy több kapcsolatod is lehetett volna? A szerelmed, a lelkitársad nem az első vagy a második bokorban terem.

"Persze adódik hogy mehetnék gyúrni... - és? Azzal mit oldanék meg? Akkor si csak a testemért kellenék, ha egyáltalán."

Kinek mi a szép, helyes. Azért valamennyi szimpátia, vonzás csak kell, hogy legyen a felek közt. Esetleg, ha fokozatosan ismerkednek meg a felek, és nem világi szépségek, de a másik szemében megszépülnek. Azonban átlagosan igenis kell legyen, hogy tetszen valamennyire a másik. Aztán ha mondjuk megsérül, pl összeég az arca, hát akkor ez van, ezért - én legalábbis - nem hagynám ott.

"Hamar felismertem, hogy a lányok csak a külsőt nézik, vagyis legtöbben."

Mert a férfiak nem? Ugyan már! Aztán az megint más kérdés, hogy a szép cicababa a pocsék személyiségével meddig marad. Mert sajnos sok jó alakú lány borzalmas személyiségű (mindegyik szakközépben lányok vettek körül, én már csak tudom - és nem, nem vagyok fiú).

Na már megint...

Most komolyan, megint ez, hogy "ebben az országban..."? Akik ezzel jönnek, kimennek, és sokszor kint sokkal rosszabb nekik, de sosem vallják be, hogy a hozzáállásukkal volt baj.

És olvasd vissza ezt az írást: hidd el, a lányoknak nem a külsőddel van bajuk, hanem ezzel a letargiával átitatott felsőbbrendűségi érzettel.

Én krónikus beteg vagyok, minden napom kihívás, az álom munka sosem valósul meg nekem, ráadásul hónapokon belül elveszítem a munkámat, mert megszűnik a munkahelyem, mellette a családomról kell gondoskodnom, mégsem tartok itt. Mert elsősorban tudom, hogy ezt is meg fogom oldani, és rengeteg dolog van (művészet, alkotás, tanulás), ami örömet okoz.

Abban égtem ki hogy sose lesz karrierem. Jobb helyekre ismerősi alapon lehet bekerülni. Mit számít a diploma, nyelvtudás... Irodában a sok üres fejű rokonság van. Pl kormányablak, foglalkoztatási osztály, földhivatali osztály stb. Felteszek az ügyintézőnek egy szimpla kérdést, fingja sincs miről beszélek.

Példa - kiközvetítettek egy munkára. Megkérdeztem, hogy támogatják-e a bejárást. Olyan fejjel néztek rám, mintha földönkívüli lennék. Nem tudják. Menjek már be másnap, addig megkérdeznek egy tapasztaltabb kollegát. Másnap se tudják. Majd e-mailben megírják. Ezzel foglalkoznak és nem tudják.

Ott meresztik a picsájukat a kényelmes irodában minuszos iq-val, míg akinek van végzettsége, agya, az menjen gyárba vagy budit pucolni. Tüncike a 10 centis műkörmével, 20 centis pilláival, gülü szemeivel, "neeemmmn tudoommm" szakmai felkészültségével a tuti munkaerő. Xy régi munkaerőnek a ketesztlánya/felesége/anyósa és előre melegített helye van.

Igazságtalanságnak tartom. Bánom hogy elbaxxxtam az időmet, pénzemet az egyetemre. Az utiköltséget se érte meg, nemhogy a tandíjat.