Miért van bennem ez az ellentmondás?

Ha itthon vagyok magamban elgondolkozva, nagyon letört vagyok, semmihez nincs kedvem és az önbizalmam is kicsi. Barátaim sincsenek egy szál se, csak ismerőseim, akikkel úgy jól elvagyok, de nem keresem őket, ők se engem, de ez nekem nem is nagy probléma. Viszont szeretnék barátokat.

De nem erről szól a kérdésem, hanem arról, hogy nagyon zárkózott embernek tartom magam. Viszont sokan megjegyezték már, hogy mennyire irigyelnek azért, amiért ilyen nyitott vagyok. És teljesen átlagos emberek, tehát nem hozzám hasonlóak. Mondjuk tényleg könnyedén elbeszélgetek másokkal, könnyen felveszem a kapcsolatot ismeretlenekkel. De akkor én miért érzem azt, hogy zárkózott vagyok, miért félek mégis az emberektől és miért nincs önbizalmam? Viszont csak akkor érzek így, amikor magányomban itthon ülök. Agyamra megy a magány?