Mit tegyek most? Valaki segítsen!

Először is ne vagdosd magad, az nem old meg semmit és legalább még csúnyák is a hegek.

Szembe kell nézni a problémákkal, nem az önpusztításba menekülni, az még soha nem segített senkinek.

Te is tudod, hogy anyukádnak elég stresszes munkája van és igen, fájó lehet egy ilyen emlék, de mégis csak az édesanyád, nem haragudhatsz rá életed végéig. Az is segítene például, ha esetleg segítenél a házimunkában, levennél róla egy kis terhet, neki is jobban esne és te is értékesebbnek éreznéd magad tőle.

Az érzés, hogy soha nem vagy senkinek jó meg csak a depresszív hangulatod miatt van, szinte biztos vagyok benne, hogy semmi valóságalapja nincs. Próbálj meg új emberekkel megismerkedni, biztosan van valami, amit szeretsz pl. zene, vagy valami hobbi, ami alapján tudnál programokra járni és ott ismerősöket szerezni.

Anyukád pedig biztos nem gondolta komolyan, hogy csúnya vagy, legfeljebb nem elégedett azzal, hogy milyen a stílusod, mert a szülők gyakran nehezen viselik, ha a gyerekük, különösen a lányuk pl. emós, rocker, vagy valami hasonló extrémebb stílust követ.

Ha van bármi, amit szeretnél megkérdezni, nyugodtan írj privátot is, amint tudok, válaszolok rá :)

Honnan jött ez a divat? Ez is a médiából? Már lassan azon csodálkoznék, ha egy tini nem vagdossa magát. Ne haragudj, de olyan nevetséges... Neked nagyon jó életed van. Ha cserélnénk, abba Te belehalnál, ha már ennyitől vagdosod magad.

Jobb lesz, ha elkezdesz felnőni az élethez...

Nekem anyám nem csak ilyen semmi dolgokat mondott.

Azt tegyed, hogy tanuld meg a problémáidat és az érzelmeidet kezelni normálisan, ne úgy, mint egy ötéves.

Amúgy nem vagy csúnya, nem azért mondta, ne aggódj. :)

Első vagyok: a második védelmére mondanék annyit, hogy azért ennél vannak durvább dolgok is, amit mondhat egy anya a gyerekének: egyik barátomnak mondta az édesanyja azt, hogy bárcsak meg se született volna, ráadásul úgy, hogy én is ott voltam, na ahhoz képest a tiéd nem tűnik olyan komolynak. De vissza a te problémádra.

Hát ha ilyen komoly a helyzet, akkor annyit tehetsz, hogy megpróbálod apukádtól megkérdezni, hogy mi a gond, szerintem ő tudhatja, de nem biztos.

Próbálj minél inkább anyukád kedvében járni és segíteni őt, amennyire csak lehet, mást nem tudsz tenni.

Ami téged érint: igaza van abban a 2. válaszolónak, hogy talán ideje lenne kicsit érettebben viselkedni és megoldást találni a problémáidra, mert ennél még rosszabb dolgok is várhatnak rád az életben, amivel viszont meg kell majd birkózni. Biztos nem vagy már 10 éves (olyan 13-nak tippelnélek), szóval eléggé nagy vagy már ahhoz, hogy ezeket a dolgokat megértsd és a lehető legérettebb módon reagálj rájuk.

Írj nyugodtan, ha van még bármi, amiben segíthetek :)

2. vagyok.

Én értelmesen reflektáltam a kérdésedre, Te nem vagy hajlandó elfogadni az igazat, mert asszed, hogy a Te problémád a legnagyobb a világon.

Vésd az eszedbe, hogy mindig van lejjebb.

És a másik kérdésedre válaszolva, hogy melyik anya viselkedik így a lányával, még csak messzire sem kell mennem, mert én ugyan nem lány vagyok, de anyám is megteszi... Ő nem egy családban élt, hanem születésétől kezdve az első 18 éve lélektani terrorban telt el, az anyja szellemileg kínozta, az apja alkoholista volt és minden este ordított és az anyját verte. Az anyja szemében nem egy lány volt, hanem egy teljesen alárendelt szolga, aki csak azt csinálhatja, amit ő megenged, megmond neki, önálló véleménye nem lehetett. Egész nap lehajtott fejjel járt, mivel az anyja mondta meg, hogy hogy nézhet ki, ezért rendesen eltorzította, úgy nézett ki, mint egy srác, még fiúja sem volt felnőttkoráig, barátnője is egyetlen egy volt. Iskola után nem mehetett otthonról sehova, hanem vagy ugráltatta, vagy megalázta mások előtt az anyja. Utána elment tanulni. Az volt a legjobb része a napjának, mert addig is egyedül lehet és nem kell még több szenvedést kapnia aznap. Aztán lefeküdt és sírt. Aludni nem tudott, mert akkor jött haza az apja részegen és verte az anyját és ordított. De idővel abbahagyta, úgyhogy egy kicsit azért aludt. Aztán felkelt, az anyja iskola előtt jól megalázta mindig, aztán sírva elment iskolába. Semmije és senkije nem volt. Az életének semmi értelme sem volt. A gyerekkorában semmi öröm nem volt, csak kín. Rengeteg dolgot tudnék mondani róla, mert ez még semmi sem volt, csak a többi nem tartozik itt mindenkire... A lényeg, hogy voltak ám az anyjának módszerei arra, hogy hogyan tudja a lelkét minél jobban kifacsarni, terror alatt tartani.

Szóval jobb lesz, ha felnősz, mert a felnőttkor sokkal rosszabb lesz. Neki nem, mert amit ő átélt... De neked jó gyerekkorod van.

Álljatok már le... Csak azért, mert másnak nagyobb / másabb problémái voltak, a kérdezőé nem is léteznek? Ilyen alapon mindenki problémáinál létezik nagyobb, valaki mindig rosszabb helyzetben van, mint mi. És? Ettől most jobb? Attól a miénk nem fáj eléggé? Vagy ok nélküli a fájdalmunk?

NEM. Mindenkinek az aktuális baja a legnagyobb, lehet a szomszéd országban háború, vagy beszélhet akármennyit a tévében a kar és láb nélküli ember. Mert ez a MI életünk, és ha az szär, akkor nekünk szär.

Mindegy, azért borultam el így, mert ilyenkor látszik, hogy senkinek semmiféle empátiája nincs, ez nem verseny hogy ki honnan jött, hanem egy közösség ahol elvileg tanácsolni és biztatni lehet a jobb döntésekre azokat, akik segítséget kérnek. Na mindegy.

Szóval kedves kérdező, én megbocsátottam az anyámnak, körülbelül hasonló helyzet volt nálunk is. Ehhez kellett az, hogy egy ideig távolságot tartsak, hogy ne 0-24 egymás életében legyünk. Elköltöztem, és ha kerestük egymást, azt őszinte érdeklődésből tettük, mert tényleg kiváncsiak voltunk arra mit csinál a másik, de a napi feszültséget már nem egymásra küldjük. És így most jó.:)