Mi a véleményetek, min kellene változtatnom?

Nekem is van egy cukorbeteg barátom, és ugyan olyan életet él mint mi.. este 9-kor beadja magának az Inzulint és megyünk bulizni.. Semmiben nem másabb mint mi..!! Járjál el valamerre mert senki nem fog bekopogni, hogy a barátnőd akar lenni!

Szia! Ismerem ezt az érzést, nagyon sokszor éreztem már ezt, hogy hiába vannak mindig körülöttem, igaz barátaim nincsenek. Ahol éppen voltam, mindig voltak barátaim, de az iskolai évek elteltével ezek megszakadtak, később a távolság miatt is végetértek olyan barátságok, amiket kikezhetetlennek hittem, a munkahelyi barátságokkal szintén így volt. Nem egyszerű igaz barátokra lelni, mert talán az igaz ember is nagyon kevés, vagy csak nagyon jól elbújtak. De ne búsulj, a kitartás meghozza a gyümölcsét, csak ne bújj el, élj olyan életet mint bárki más, próbálj meg sokat mosolyogni. Hidd el ha mosolyogsz, hamarabb szólít le idegen, vagy hamarabb lesz kedves a pénztáros a boltban, vagy akármerre is jársz, hamarabb kezdeményeznek az emberek. Tudom sablon, de mégis valós tény! A közösségek keresése nem rossz ötlet, de próbálj meg nem csak neten keresgélni, mert itt sok az ámító ember, aki a való életben csak csalódást okozna. Tudod itt nem látod kivel beszélsz, vagy ha látod is, azt ír/mond amit akar... Óvatosan bár, de nyiss az emberkék felé, és minden rendben lesz! ÉS ne feledd, attól hogy cukros vagy, még hús vér ember vagy, aki ugyanúgy élhet mint bárki más! :))

Én is így vagyok ezzel. Most munkát keresek ahogy tudok, csak nehéz találni. Addig meg nagyon ritkán járok el. Majd megőrülök otthon. Nekem is egy csaj kéne, csak tényleg nehéz így az ismerkedés. Haverom messze lakik, ritkán tudunk bejárni sajnos. Valami csoporton gondolkodtam, vagy edzőtermen, sporton, csak egyedül nincs kedvem elmenni sehova.:( Bulizni akarok csak nincs kivel.

Az első vagyok! Soha nem éreztettük vele még, hogy beteg lenne, talán ez a titka annak, hogy ugyan olyan életet él mint mi!

Lehet szép amit leírtam, de megéltem, és megélem, tudom hogy mi milyen érzés. Sokáig én is elbújtam, megéltem a rosszat, a végén önsajnálatba menekültem, elvesztettem a munkám, az akkori párom, költözni kényszerültem fél országnyit, elvesztettem az összes barátom, barátnőm, majd majdnem 2 évig nyalogattam a sebeim. Találkoztam valakivel, egy későbbi átképzés kapcsán, aki összekiabált nekem, szinte szavakkal seggberugdosott, hogy ameddig nyávogok (ő így fogalmazott, ne haragudj érte hogy így írom) és nem teszek semmit, addig semmi nem változhat. Hát dühből, és már a "csak azért is" érzésből fakadóan tettem ellene. A tett annyi volt, hogy elkezdtem leépíteni azokat az embereket akik visszahúztak, majd valamilyen módon ismerkedni. Akkor lett meg az új munkahelyem, ahol szintén időszakos barátokra leltem, de amikor véget ért, és kisétáltunk egymás életéből, megtanultam valamit: minden múlandó, ha el akartak hagyni, hagyom őket menni. Menet közben lett párom, aki megmutatta hogy szerethető vagyok, és mai napig mellettem van. Most ismét úgy vagyok, hogy munkaügyileg nem vagyok jó passzban, van munkám, de nem szeretem amit csinálok, váltanék, de nem tudok. Semmi nem úgy alakul körülöttem ahogy terveztem, nehézségek jönnek mennek, de már a "csak azért is" bennem van. Rájöttem hogy ameddig bújkáltam, és vártam a jószerencsét, addig elzárkóztam a lehetőségeimtől. Senkit nem ismertem meg, semminek nem adtam lehetőséget... Tudnék sokat mesélni, de úgy érzem nem ez a helye, és nem is hiszem hogy kíváncsi lennél rá ismeretlenül. De elhiheted, nem bántam meg amik történtek, és azt sem sajnálom hogy akik elhagytak, elfordultak, ezt megtették. Tudod miért? Mert ha mellettem maradnak, csak képmutatás lenne részükről. Mert akit igazán szeretünk, kedvelünk azt nem hagyjuk el. Legyen szó költözésről, új munkahelyről, bármiről! Szóval hidd el nekem, nem érdemes feladni! Búslakodni meg pláne! Nekem az idézőjelben vett "seggberúgás" használt... :) A kettes válaszadó voltam. :)

Ismét a 2-es vagyok. :) Semmi baj, nem veszem úgy hogy nem értékelnéd amit írok. Csak segíteni próbálok. A kirekesztettség érzését nagyon is jól ismerem, anno pl bőrproblémákkal küszködtem, teljesen elzárkóztam mindenkitől, és mások is így viszonyultak hozzám. Később ők elmondták, hogy nem tudtak velem mit kezdeni, mert hiába próbáltak kontaktust létesíteni, mindent hárítottam. Feladták... Szép kis gátlásokat építgettem fel az évek során, majd ez oldódott, eltűnt, de nyomonként fel-felbukkan... utálok emlékezni azokra az időkre, de abból is vontam le tanulságot... :) Nem tudom segítség e, de pl voltam moderátora Facebookon 2 irodalmi és idézetes irányvonalú közösségnek, (nem a lájkvadász típusra kell gondolni) ahol bukkantam olyan emberekre, akikkel később személyes találkozásra is sor került. Bár nagyon szoros barátságok ebből nem lettek, de értékes ismeretségek igen, sőt volt rá példa, hogy pont egy ilyen pár alkalommal látott ismerős segített hamarabb, az olyan aki nap mint nap a közelemben van, meg csak nagyon nehezen, vagy sehogyan... az ilyen közösségekben való megnyilatkozás is lehet célravezető. A lényeg, hogy bármi van, azt egy hatalmas viccnek kell felfogni, mert mindenféle emberrel összehozhat a sors. Volt akitől én is a fejem fogtam, volt aki viszont egy tündéri teremtés volt, és megérte vele pár sort váltani... Nem tudom jó ötletet adtam e ezzel, de próbálkozom. :) Vagy itt, ebben a "közösségben" is ha találsz olyat akivel úgy érzed azonos hangon vagy, simán ismerkedhetsz privátban. :))

Én is elég magányos vagyok már 20 éves korom óta, amióta leépítettem azokat az embereket, akik visszahúztak és egyszerűen nem találtam újakat, mert nem volt közöttük senki, akivel egy hullámhosszon lennénk. Pedig nagyon sokat jártam emberek közé. Most ráadásul munkám sincs, így csak még lehetetlenebb az egész. Suliba járok, de az is laza, meg amúgy se sikerült az új csoporttársaim között se barátokra lelnem. Azért akad egy-két ember szerencsére, akikkel tartom a kapcsolatot, de az egyik szeszélyes, vele nem találkozok túl sokszor, hiába lenne igényem rá, a másik meg túl messze lakik, úgyhogy vele meg aztán még ritkábban tudok találkozni. Úgyhogy ez is valami, megbecsülöm, de kevés, többre van szükségem, mert ennél százszor több a szociális igényem. És ha ez a két ember mondjuk egyszerre nem ér rá, mint például ezen a hétvégén, akkor nagyon meg vagyok lőve. Gyűlölöm egyedül tölteni a hétvégém. És nem egyedül lenni utálok, hanem a magányt, amikor még ha akarok se tudok kihez szólni, mert nem ér rá senki. Szokott ilyen lenni. Kevés emberrel vagyok közeli viszonyba, szinte csak hárommal és nem hívogathatom őket minden nap, a nap minden szakában, hiába szeretném ezt tenni. Úgyhogy együtt érzek. Ez a legpocsékabb dolog a világon.