Egyedül élő felnőttek, és fiatalok, kik eldöntöttétek, hogy egyedül élitek életeteket! Mikor határoztátok el azt, s mi volt annak az oka?

Nem határoztam el, hanem így alakult és erre voltam kénytelen berendezkedni. Mostanra már annyira megszoktam, h nemrég egy srác, akiért 2 éve még odavoltam, elhívott randizni, én viszont nemet mondtam, mert elkezdtem egy videójátékot és fontosabbnak tartottam azt befejezni. Már elfelejtettem, milyen az emberi kontakt és már nem is hiányzik! Ha magányosnak érzem magam, találok vmit a szobámban, amivel elterelem a figyelmem és ennyi!:-)

2 Én is sok rosszat kaptam, mégis gyűlölök egyedül lenni. Igaz, hogy jó két és fél évre bezárkóztam és megszüntettem minden baráti kapcsolatomat, de rájöttem, hogy ez borzalmas. Amikor így el vagyok szigetelve a külvilágtól az olyan, mintha semmi értelme nem lenne az életemnek, csak az, hogy ülök a szobámba és várjam, hogy megdögöljek, vagy belém csapjon a villám. Szerintem az igazi élet az emberek között van. Persze mások vagyunk, mások az igényeink...csak érdekesek ezek a különbségek. Én a sok emberektől és családtól kapott pofon ellenére nem tudnám egyedül elképzelni az életemet és nem is akarom.

Én max csak vágyom rá, hogy legyen egy birodalmam, ahova az jön, akit odaengedek. Nem feltétlenül az kellene legyen az otthonom, de jó volna második otthonnak, leginkább nappalra, elsősorban hivatást gyakorolni, és időnként reggel ugyanott ébredni b....a meg! :)

Érdekes kérdés. Kíváncsi volnék rá, hogy a kérdező fiú avagy leány-e. Én is gondolkodtam hasonló dolgon, de még fogalmam sincs mit hoz a jövő. Általában úgy érzem, hogy inkább elhúzódnék a világ elől csak amikor a barátaimnak nevezett valakik bárhova elhívnak akkor azért megyek velük, hogy ne bántsam meg őket. Valamiért szeretnek vagy sajnálnak, nem tudom. Jobban szeretek a munkahelyemen lenni inkább. Elég sok csalódás ért az életben és inkább valami olyan dologba lettem szerelmes ami nem csal meg. A motorokba. Van 1-2 igazi barátom akik tényleg lelkileg vagy fizikailag is sokmindenben segítettek és mindig próbálom/próbáltam viszonozni, de kb. ennyi. A saját szüleim kb. úgy viselkednek mint az ovisok. Sokat veszekednek még 50 évesen is, néha én vagyok az oka mindennek. Gondoltam már arra is, hogy kinyírom magam és akkor senkinek nem leszek útban de aztán inkább úgy döntöttem, hogy senkinek nem adom meg ezt az örömet. Mindenki nézzen tükörbe és nézzen szembe saját magával. Én akárhogy próbáltam, úgy éreztem, hogy igazán soha senkit nem bántottam. Nem is akartam. Na mindegy. Az emberek nem nagyon értenek meg. Ha egy olyan ember volna a világon aki megért és én is őt és boldoggá tehetném és tudnám, hogy én csaltam őszinte mosolyt az arcára akkor boldog lennék. És remélem, hogy cserébe ő is, mert tudja, hogy miatta mosolygok :) Persze ez egy jó kis mesécske pillangókkal meg ilyesmi... nagyjából ez az álmom. Addig meg élek valahogy. Lehet, hogy előbb becsúszok egy kamion alá vagy felcsavarodok egy fára, de addig legalább úgy éltem, hogy tudom, hogy soha nem volt bennem semmi rossz szándék. Ha neadjisten tényleg így végződne, akkor pedig remélem, hogy rajtam kívül nem sérül meg senki. Mindenki harcol valamivel. Én a magánnyal. Legalább a motorosok összetartanak.

Az emberekkel kommunikálni nehéz, mert mindenki másként látja a világot és igazából csak a magunk érdeke áll az első helyen, tehát nem is akar igazán senki szeretni sem, meg felfedezni a te énedet sem. Minél kevesebb emberrel tartod a kapcsolatod, annál kevesebb gondod van. Szerintem a tökéletes megoldás az, ha 1 embert találsz, aki nagyjából ért téged és te is érted őt és egymás mellett kitartotok. Ez egyre nehezebb a mai világunkban, de nem lehetetlen.

Nem határoztam el, egyszerűen így alakult. 40 felett maradtam egyedül, de már megszoktam.

Mondjuk az, hogy hiába dolgozok emberek közt és hiába 80%a nő a vendégeimnek, 1 se adja jelét az érdeklődésnek felém. Így megmarad a szolgáltató-vendég kapcsolat.