Ezektől a tényezőktől lehet depressziós az ember? Vagy csak bemesélem magamnak?

Először is, eddig meg sem fordult a fejemben, hogy az volnék. És szörnyű embernek érzem magam azok miatt, amiket most itt le fogok írni.

Most vagyok végzős a gimiben, jogi pályára szeretnék továbbmenni. Mindenem megvan, család, barátok, jól tanulok, nem szenvedek hiányt semmiben. Tehát külső szemlélőként azt mondanám magamról, hogy ennél szerencsésebb nem is lehetnék. És egyébként is ezt gondolom, ezért is nem értem, mi történik velem.

Azzal kezdődött minden hogy az összes barátnőm beújított pasi téren. Mondanom sem kell, mérhetetlenül örültem neki, hiszen mindegyikükre ráfért már a boldogság. Mellesleg nekem is alakult valami, de a távolság miatt alig tudtunk találkozni.Ez ahhoz vezetett, hogy egyre többet voltam egyedül. Egyedül voltam itthon, mert a szüleim dolgoztak látástól vakulásig. Egyedül voltam suli után, mikor órákat kellett várnom a keringőpróbára, és nem tudtam hazajönni, mert nem volt busz. A sráccal neten tartottuk a kapcsolatot, de ott is 1 nap max. 2-3-szor írogattunk egymásnak, mert ő is rengeteget dolgozott. Néha ha sikerült összehozni, akkor találkoztunk a hétvégén. Ekkor még nem éreztem semmit.

Aztán az egyik találka után a srác se szó, se beszéd lelépett. Teljesen felszívódott. Nem keresett, nem írt, nem hívott, mint eddig. Mondanom sem kell, rosszul esett. De mivel nem ez volt az első eset, hogy így magamra hagytak, szerencsére fel tudtam viszonylag könnyen dolgozni. A legborzasztóbb rész ezután következett.

Egyszerűen elöntött a magány. Szépen, fokozatosan. A barátaim élték a saját életüket, boldogok voltak, és én is boldog voltam, hogy ők azok. Aztán amint belépte a szobámba, azt éreztem, hogy egyedül vagyok. Nem keresett senki, nem volt senki, akinek dobhattam volna egy üzit, hogy kicsit jobb kedvem legyen. Ezután menekültem a tanulásba. Sokszor hajnali 2-ig hajtottam magam, aztán hajnali 5-6-kor pedig keltem. Semmi más nem foglalkoztatott. Nem érdekeltek az emberi kapcsolataim, nem beszélgettem senkivel sulin kívül, csak tanultam. És sírtam. Rengeteget.

Ez "szép és jó"... de közben belül úgy éreztem, hogy teljesen üres vagyok. Hogy értéktelen vagyok - ezért dobtak el úgy, mint egy rongybabát. Hogy nem érdekel senkit, mi van velem - ezért nem keresnek.

A mai nap folyamán kaptam egy hosszú üzenetet az egyik barátnőmtől. Az állt benne, hogy mindenkit csak bántok, és belőle is csak a bunkóságot váltom ki, és csak a bajt keresem mindenben. Végigsírtam az egészet. Tudom, hogy van benne igazság. De eddig észre sem vettem, hogy mivé változtam át. Egyszerűen undorodom magamtól, és azt érzem, hogy nincs már semmi, ami örömet okozhatna.

Szóval ma fordult meg először a fejemben, hogy talán depressziós vagyok. Ez az állapot kb. 1,5 hónapja tart. Természetesen utánaolvastam, és valamennyi tünetet észleltem magamon.

Félek elmondni ezt a barátaimnak, mert attól tartok, hogy esetleg azt mondanák, hogy megint csak hisztizek... Mit tehetnék?