Van értelme az életnek? Van valami haszna?

Egy 14 éves fiú vagyok. Nincsenek barátaim(pontosabban van egy, akit nem szívesen terhelnék a panaszkodásommal), pedig egészen átlagos kinézetű, viszonylag normális ember vagyok. Mármint lennék. De egyszerűen mindenki után(még a családom is, csak eszköz vagyok), pedig én próbálok mindenkivel a legkedvesebb lenni, de csak azt kapom, hogy valaki, aki a barátom volt, egész "lehallgatótábort" épített ki, és mint később kiderült, mindenki tudott mindent, amit elmondtam annak, akit a barátomnak hittem. Aztán volt egy lány, akivel nagyon jóba lettem, éjszakákon át beszélgettünk, és úgy éreztem, hogy végre valaki olyanra leltem, aki normális velem. Aztán egyszerűen eltűnt. Mindig együtt mentünk a buszmegállóba suli után, de egy idő után mindig direkt sietett, szinte menekült előlem. Kb csak úgy otthagyott mindig, többet szinte nem szólt hozzám. Aztán most, úgy nézett ki, hogy egy másik osztálytársammal sikerül összebarátkozni, és látszólag sikerült is, de pár hét után, ő, meg egy másik osztálytársam minden órán papírgalacsinokkal dobáltak, meg mindenféle cetlit ragasztottak rám. Legutóbb, németóra előtt még az utolsó pár mondatot olvasgattam a szövegből, amit meg kellett tanulni, és odajött, és azt kérdezte, hogy most kezdem-e tanulni(nem vagyok valami rossz tanuló, de nem is a legjobb, de az a lekezelőség, ahogy mondta a magáét, az nagyon rosszul esett). Aztán meg azt mondta hogy én milyen egy hülye vagyok. Mikor feletem, végig rajtam röhögött a csicskásával, én meg szégyenemben alig tudtam elmondani a szöveget. Aztán, még azon az órán, a tanárnő megengedte, hogy összerakjuk a németversenyhez csapatonként a feladatot. Én is benne voltam az egyik csapatba, a feladatsor megoldására volt kb 2 hét. Én meg is mondtam a csapattársaimnak, hogy mindenki megcsinál mindent(nem olyan nehéz feladatsor), és a legjobb megoldásokat írjuk bele a véglegesbe. Én még előttevaló héten szóltam a csapattársaimnak, hogy mostmár el kéne kezdeni, mert nem lesz idő rá az utolsó pillanatban. Én mindent meg is csináltam, az egyik csapattársam telibe sz*rt arra amit mondtam, a másik meg arra hivatkozott, hogy nem volt ideje. Aztán meg amikor írtuk a véglegesbe a megoldásokat, akkor a 90%-át leszarozták a csapattársaim(már nem azért, de mindent a tőlem telhető legjobb minőségben csináltam), úgy hogy ők rá se néztek a lapra. És még én voltam a szar, a hülye, és a hibás mindenért.

Én nagyon sokmindent elviselek, de azt nem, ha jogtalanul bánnak így velem. Senki nincs aki meghallgasson, aki megértsen, mindenki csak átlép rajtam, ha kellek akkor kihasználnak, aztán meg még engem szidnak, hülyéznek. Nem értem, hogy ennek mi értelme. Miért kell nekem mindezt elszenvednem? Miért utál mindenki? Én próbálok normális lenni, és próbálok úgy viselkedni, mintha nem lenne olyan rossz, de nincs akinek elmondhatom, nincs aki segítene, az az egy barátom nem igazán tud segíteni, mert minden "szép" amit kapok, úgy jön, hogy ő nem is tud a feléről sem, nem tudja, hogy engem mindenki megvet. Tudom hogy vannak, akiknek rosszabb a helyzetük nálam, és ez nyavajgásnak tűnhet, de nekem akkor is nagyon rosszul esnek ezek a dolgok. Ha meghalnék, akkor is csak azért hiányoznék bárkinek is, mert nem lehetne kit lehülyézni, nem lenne, akinek a szemébe köphetnek. Már gondolkodtam a az öngyilkosságon, mert szerintem nincs értelme élnem, nem számítok senkinek és semminek, és nincs annak semmi haszna, ha ezt folytatom.