Ti belegondoltatok már abba, hogy valójában senki nem kíváncsi rátok?

Lehet, hogy most azért jönnek rám ilyen gondolatok, mert pár hónapja egy elég súlyos csalódás ért és azóta sem jöttem ki belőle, de fenntartom a jogot arra is, hogy talán épp ennek köszönhetően látok most tisztán.

Vannak barátaim, normális családom, rendezett életem, saját egzisztenciám. Jól kijövök az emberekkel, jó társasági arc vagyok, kedvelnek. Mégis, ahogy nemrég végigmentem fejben azokon az embereken, akiket a barátaimnak gondolok, arra jöttem rá, hogy igazából egyik sem arra kíváncsi, hogy ki vagyok, hogy érzek, hanem addig kíváncsiak, rám ameddig szórakoztató vagyok. Ha magam alatt vagyok, mint pl. most is, és nem erőltetek az arcomra műmosolyt és jó kedvet, akkor a hívások és érdeklődések is érezhetően ritkulnak. Azt látom, hogy mindenki egyfajta szerepben van ilyenkor, senki sem önmaga, de sokak annyira eggyé válnak ezzel a társadalom által elvárt pózzal, hogy valóban elhiszik, hogy azok ők maguk - miközben semmi más nem zajlik, pusztán a lájkok begyűjtése (képletesen is), és aztán a felpumpált egóra mondják azt, hogy "tessék, ez én vagyok!" Érdekes, hogy egy társadalom által nem elfogadott személyiségtípusokra (pl. introvertált emberek) soha nem mondják azt, hogy "fogadd el önmagad!", hanem próbálják az illetőt megváltoztatni, ha ez nem sikerül, lsz.rják, fetrengjen a nyomorában.

Tényleg azt látom és érzem, hogy igazából nem azért járunk össze meg vannak "barátaink", hogy megismerjük őket és támogassuk egymást, hanem hogy a saját szórakozásunkat biztosítsuk, na meg mert ez az elvárt dolog, attól vagy menő, ha egy csoportképen fészbukon a kamerába bazsalyogsz. Egy komolyan bajban lévő emberen csak addig segítünk, amíg ezt a segítést mások is látják és ezáltal ismét megbecsülést, lájkokat hajthatunk fel magunknak, és legbelül egyáltalán nem érdekel minket, hogy annak a valakinek nyújtunk-e tényleges segítséget vagy sem. Miért? Mert igazából ciki olyan emberrel mutatkozni, aki közel sem annyira menő, mint mi vagyunk.

Egy ismerősömmel kapcsolatban rájöttem, hogy amit közeli barátságnak hittem nem több, mint energiavámpírság, amiben én vagyok az áldozat - én mindent tudok róla, de ő rólam alig valamit. Más alkalommal barátnőmmel költöztünk másik albérletbe, kellett volna pakolni nem is sokat, csak volt egypár nehéz bútor - 3 havernak is szóltam, egyik sem ért rá pont, de érdekes módon ha buli van még munkából is el tudnak jönni előbb. Egy alkalommal nagyon jól elbeszélgettem egy lánnyal, intelligens volt és furfangos látásmóddal bírt - feltűnően sokat érdeklődött rólam, örültem neki egészen addig, amíg ki nem írta rólam mindezt a hülye fészbukos blogjába (név nélkül), mert ő ilyen sztorikat hajt fel emberekről, akikkel összefújja a szél és ettől érzi magát rohadt különlegesnek.

Amúgy a szüleim részéről is ugyanezt érzem, suliban mindig az eminensekhez voltam hasonlítva, ha 5-öst kaptam agyondicsértek, ha 3-ast vagy rosszabbat, én voltam a "haszontalan" senkiházi, aki semmire nem fogja vinni "az életben" - csak mert nem feleltem meg annak a szerepnek, amit ők nekem szántak, amivel lehetett volna büszkélkedni a szomszédok meg a rokonok előtt. Szóval ti nem érzitek néha úgy, hogy valójában senki nem áll és soha nem is állt mellettetek? 29/f