Mikor éri el az ember azt a pontot, hogy tud röhögni a saját szerencsétlenségén, nyomorán?

Ugyanez van nálam is.

Túl sok rossz dolog gyűlt fel az életemben, és ha jön egy újabb, már csak nevetni tudok kínomban, mert rájöttem, hogy a sírás sem segít.

Lehet valaki ezt hisztériás állapotnak mondaná, de szerintem csak jó irányba haladsz. Mert mindig jobb nevetni mint sírni, nem?:D

Hány éves vagy amúgy? Nem vagy barátkozós típus vagy más miatt nem voltak sosem barátaid?

Nem feltétlen utolsó válaszoló.

Ez már az őrültség határát súrolja.

De ezzel semmi baj nincs, hisz minden intelligens ember valamilyen szinten őrült.

Hogy egy bizonyos személyt idézzek: "Furcsa milyen gyakran jár együtt ez a két szokás..."

Szerintem semmi gáz nincs ezzel, egyszerűen már kezded leszarni a dolgokat.

Nem stresszelsz annyit.Még ha nem is veszed észre.

Nem áll mögöttem súlyos depresszió, sőt, semmilyen depresszió sem, de masszív, önromboló indulatok igen. Sokat segített, amikor mások röhögtek ki először, utána tudtam velük nevetni.

De egyébként, ha egymagam vagyok egy problémával, akkor szoktam nevetni, amikor az olyan képtelenül nehéz, annyira nem az én szintem, hogy lehetetlen megoldanom. Nemrég volt egy írásbeli vizsgám. Röhögőgörcsöt kaptam rajta. A tanár majdnem kiküldött. Hárman vagyunk testvérek. Hasonló gyermekkori nyüglődések és neveltetés után az egyikünk ilyen extrém helyzetnek kitéve megnémul, a másikunk sír, én vagyok a harmadik, aki röhög. És az a vicc, hogy bár másképp küzdünk meg a dolgokkal, mindhárman túljutunk rajta és gyűjtjük a sikereket.

Csak a legjobbakat tudom Neked kívánni! Hosszú ideig voltam munkanélküli, otthon töltöttem másfél évet. A négy fal közé zárva az embernek semmi önbizalma nincsen, egyszerűen nincs rá lehetősége, hogy gyűjtse a pozitív élményeket, visszajelzéseket. Engem is megviselt. Kinn jobb.