Aki nem elégedett az életével, az miért nem?

Kevés az igaz barát (2) és velük is keveset vagyok csak. A közéiskolai osztályom utálom (najó, vannak kivételek), a fiú, akit szeretek csak kihasznál. Ja és már december van, de még nem vettem rá magam a tanulásra, nincs lelki erőm, pedig mindjárt érettségi, bár még azt se tudom mit kezdjek a kis életemmel.

18/L

Igazán előnytelen körülmények közé születtem. Az édesapám nem volt kész az apaságra, csalta anyámat, dolgozni nem akart. Édesanyám gyógyszerfüggő volt (mai napig is az), lelkileg nagyon instabil, de akart gyereket. Születésem után pár évig anyu rendesen gondozott, majd rájött, a gyereknevelés nem csak abból áll, hogy mikor kedve van az embernek, foglalkozik vele... 7 éves koromig semmi emlékem nincs ezeken kívül róla, állandóan dolgozott, hogy el tudjon minket tartani, amíg apám napról-napra hozta haza a nőit a házunkba. Testileg-lelkileg nyomorgatott engem, telebeszélte a fejemet mindenféle beteges gondolattal, hogy én csak egy nő vagyok, nem érek semmit, meg se kellett volna születnem, gusztustalan féreg vagyok... 7 éves koromban teherbe ejtette a barátnőjét, aki fiút szült neki, le is lépett tőlünk és új életet kezdett velük. Édesapám családja ezek után teljes mértékben elfordult tőlem. Anyu összeomlott, teljesen kikészült, nem tudta se magát, se engem ellátni, pont emiatt édesanyám szüleinek kellett a kezükbe venni a dolgokat. Ők szervezték a költözést, gondozták anyámat, intézték a válással kapcsolatos ügyeket, rám egyszerűen nem jutott sosem idő. Úgy nőttem fel, hogy egyikük sem volt mellettem. Apa boldog volt az új családjával, anyura számítani nem lehetett, max elment dolgozni vagy egész nap a sötét szobájának a sarkában sírt. Vigyáznom kellett rá, segítenem neki, megértőnek és türelmesnek lenni. A nagyszüleim mindig anyám pártját fogták ha összevesztünk, bármit akart, megkapta/megtehette... Az általános iskolában nem tudtam barátokat találni, nagyon antiszociális és manipulálható voltam. Gyengének, mindenkinél rosszabbnak hittem magam, bárkit magam elé tudtam helyezni. 14 éves koromban apumék kitagadtak, 16 voltam amikor anyukám közölte, hogy ő most elköltözik élete szerelméhez, engem pedig hátra hagy mamáékra, majd ők felnevelnek. Azt mondta akkor nekem, hogy majd rájövök "egy igazi nő nem dobja el saját magát azért, hogy a gyerek boldog lehessen"... Alig 1 hétre rá visszajött, a párjával összevesztek, nagymamám visszafogadta. Ha beteg voltam, vagy épp egészségügyi problémáim voltak, mindenki elpártolt mellőlem, saját magam kezét fogtam. Mikor be kellett feküdnöm a kórházba beavatkozás miatt, s úgy volt, lebénulhat a fél arcom is akár, édesanyám meg se látogatott, mamámék is csak azért jöttek be, mert többször is megkértem őket rá.

Végtelenül elégedetlen voltam az életemmel.

Középiskolát úgy kezdtem, hogy eldöntöttem: én megváltozok. Tudtam nagyon jól, mivel ilyen példák lebegnek a szemem előtt, esélyes, hogy hasonló sorsra juthatok ha nem figyelek oda. Összeszedtem magam, erősebb lettem, küzdöttem azért, hogy elérjem a céljaimat. Jobb napjaimon írtam magamnak kis "biztató cetliket" amiket a rossz napokon visszaolvastam, hogy ezzel is csak saját magam motiváljam. Nagyon sokat változtam, már nem érzem magam egy nagy rakás szerencsétlenségnek. Ez meglátszik a stílusomon, a testtartásomon, az élethez való hozzáállásomon, minden máson is. Vannak barátaim, voltak párkapcsolataim, vannak jó élményeim - még ha kevés is...

A családom tagjai nem feltétlenül rossz emberek, félreértés ne essék. Anyukám huszonéves korában lett lelki beteg, apukám pedig egy elég szélsőséges példája annak, mikor a férfi nincs kész a szülővé válásra. Ma már ott tartunk, hogy apukám beismerte nekem minden tettét, s igyekszik támogatni engem a további céljaimban, úgy veszem észre, rájött mit és miket tett... Anyukám a mai napig tagadásban él, szerinte ő remek anya volt, mindig mellettem állt - betegségéből adódóan ez már soha nem is fog változni. Tény, barátnőnek tényleg remek lenne, de anyaként kudarcot vallott. Nagyszüleim azért olyanok amilyenek, mert mindig is úgy voltak vele, én erősebb vagyok mint anyum, neki több mindent kell megadni, hogy "szinten lehessen tartani". Viszont mindegyikükkel jó viszonyt ápolok.

Abszolút nem haragszom egyikükre sem, még ha részben tehetnek is arról, amiért ilyen életem volt eddig. Én elfogadom őket, úgy ahogy vannak.

Életem fő céljának a családot választottam, szeretném megtalálni azt a férfit, aki mellett igazán boldog lehetek. Nem vágyok én kigyúrt testű szőke hercegre fehér BMW-ben, lelki társat szeretnék, harmóniát, békességet, szerelmet. Gyerekeket is akarok, s bízom benne olyan jó anyag leszek majd egyszer, amilyen az én anyukám sosem volt...

Ezt azért írtam le ilyen részletesen, hogy akivel esetleg hasonló dolgok történnek/történtek láthassa: Össze lehet magunkat szedni! Igenis igaz az a mondás, miszerint minden fejben dől el. Én nem akartam sosem a rossz utat választani, s lám, itt vagyok. Mindig pozitívan kell hozzáállni a dolgokhoz, sosem szabad feladni! Erősnek kell maradni, ha olykor sírni kell, hát kisírni magunkat, majd tovább menni! Motiválni kell magunkat, nem szabad hagynunk, hogy a sok csalódás vagy bukás elbizonytalanítson minket, valóban elérhetjük-e céljainkat. S ha esetleg "újratervezést" nyom az élet, akkor új terveket szövögetni, s azokon elindulni. :)

Soha nem jött össze semmi..jövőhét hétfőn leszek 18 éves (fiú), de ez idő alatt nem jött össze még semmi. Barátaim csak olyanok vannak akikkel köszönő viszonyba vagyok, barátnőm nincs, még soha nem volt. Nem járok el sehova, mert nincs kivel. Nem vagyok bunkó, kihasználó, típus, kedves vagyok mindenkivel, nemvagyok visszahúzódó, stb..de mégsincs senkim. Segítek mindenkinek.. A régi barátaim meg hát..többek kihasználtak, ma meg ha esetleg keres valamelyik, akkor is csak rám írnak, amikor kell nekik valami. Én tűzbe mentem volna értük..ugye van egy közmondás:

"Óceánokat úsztam át olyanokért, akik még egy hídon sem kelnének át értem.

Vagy pedig van még egy:

" A hamis barát olyan mint az árnyék, csak addig tart velünk, amíg süt a nap.

A kinézetem miatt sosem lesz barátnőm, családom, gyerekem. Állandóan, felnőttkoromban is folyamatosan érnek atrocitások a külsőm miatt. Javulni sem tudok már, mert a testalkatom jó, minden egyéb is rendben van.

Még az a lány sem volt képes velem összejönni, akivel szerettük egymást. Sajnos olyan ember vagyok, aki nagyon igényelné ezt az egészet, úgyhogy duplán rossz.