Félek, hogy egyedül maradok. Más is érez így?

Mostanában egyre többször jut eszembe az a gondolat, hogy mi lesz, ha soha nem lesz barátom. Igazából reménymedem benne, hogy hamarosan találkozom egy kedves fiúval, aki megért, és sokszor hiszek is ebben, de néha megijedek, hogy ez csak egy álom marad.

Az a helyzet, hogy nekem még soha nem volt barátom, pedig már 20 éves vagyok. Most már egyetemre járok és gimiben mindig azzal nyugtattam magam, hogy majd az egyetemen rámtalál a szerelem. De nekem nagyon nehéz fiúkkal kommunikálni, mert nagyon félénk vagyok és szorongás tör rám, ha idegenekkel kell beszélnem. Ha odajön hozzám egy fiú beszélgetni, nagyon zavarba jövök. Az biztos, hogy valami nincsen velem rendben, mert nagyon szorongok a társaságban és sokszor még az utcán is félek, vagy a buszon, a villamoson. Tudom, hogy ez nem normális, próbáltam tenni ellene, de nem sikerült kiküszöbölnöm. Mindig félek attól, hogy mások mit gondolnak rólam vagyis inkább attól, hogy furcsának tartanak.

Úgy érzem, hogy csak a tesóimmal és anyukámmal tudom tudok teljesen önmagam lenni (bár azt sem tudom, ki vagyok). Úgy érzem, hogy "nincsen kapaszkodóm" és néha olyan ez az érzés, mintha mindjárt megfulladnék.

Általában a zenébe menekülök és szeretek rajzolni is.

Szerintetek egy ilyen lánnyal járna egyáltalán valaki?

20/L