Annyira szívesen kimennék sétálni, de így hogy?

nem néztem...viszont döntöttem! legyen tánc :D csak viccelek,ha valaki nem értené: https://www.youtube.com/watch?v=Boa7_tO4bV4&t=13s :D

na de viccet félretéve inkább olvasok egy kicsit meg csinálok ezt-azt...azán ha hazajön a kedvesem elmegyek Vele sétálni egyet :) amúgy is jobban élvezném ha Vele mennék csak hirtelen olyan jó lett volna kimenni. De azért köszi :)

köszönöm a válaszokat! :) 7-es: azt nem mondom hogy gratulálok az eljegyzés miatt,sose gratuláltam senkinek :D inkább azt kívánom,hogy mindig tartsatok ki egymás mellett,legyetek boldogok! :) ( mi is most júniusba házasodtunk össze :D ) Viszont azért gratulálok,hogy így összekaptad magad :)

igazából már én is rengeteget "javultam" amióta elkezdődött ez az egész. Rémálom volt,azt hittem sosem lesz jobb. Bár nálam vicces,ahogy elkezdődött a pánikbetegség :D elmesélem (ha érdekel valakit) :D Szóval akkor még nem igazán tartottam viccesnek,inábbis azt hittem hogy teljesen megkattantam...feküdtünk a Kedvesemmel az ágyban, és egy doku filmet néztünk a dínókról...aztán jött egy jelenet,amikor két dínó elkezdett verekedni,üldözték,széttépték egymást...erre csak azt vettem észre hogy egyre hevesebben ver a szívem,alig kaptam levegőt,kiment belőlem az erő meg hasonlók :DD szegény Férjecskémnek ki kellett kapcsolnia,semmilyen filmet nem nézhettünk,zenét se halgatthattunk csak olyat nézhettünk ahol a tűz ropog egy órán keresztül és ciripelnek a tücskök :'D az egész környezetünket ingerszegénnyé kellett "varázsolnia" és ez ment heteken keresztül. szegénykém...azóta is annyira sajnálom!! :D na mindegy...tehát ha nagynehezen össze is szedtem magam hogy akkor mennyünk boltba,mindig ott hagytam a páromat a sorba én meg kiszaladtam a boltból,teljesen rosszul lettem. nem tudtam sehova menni,Ő meg sose hagyott egyedül,tehát Ő sem ment sehova ,csakis erdőbe mehettünk,ki a természetbe néha (amikor épp képes voltam kitenni a lábamat a házból)mert máshol megbolondultam,ott meg egész nap el tudtam volna lenni...aztán egy idő után annyira kezdett zavarni,hogy szegényt tönkre teszem ezzel,hogy elkezdtem összeszedni magam. Úgy voltam hogy lesz ami lesz,nem megyek ki a boltból,max elájulok...akkor sem halok bele.És így szépen lassan megszoktam úgymond,már egyedül is lemegyek boltba ha úgy van meg hát amiket muszáj elintézni...Csak ha mondjuk így sétálni szeretnék vagy ilyesmi akkor más. Mert akkor épp nem dolgozott a Kedvesem és megszoktam hogy velem van éjjel-nappal.Aztán mikor lett munkahelye,napközben amikor egyedül voltam itthon többször elkapott az az érzés,mintha be lennék zárva,hiába megyek bárhová a világon akkor is be vagyok zárva,úgy éreztem minden illúzió,nem tudtam eldönteni hogy álmodok e vagy sem...olyan mint amikor álmodsz valamit amibe konkrétan nem történik semmi rossz,csak nyomasztó az egész.Olyankor azért kicsit összekapom magam annyira hogy ne üljön rám még több pánik és ne jöjjön a remegőgörcs,hanem csak bejövök a szobába és sírok.Olyankor rossz hozzáérni mindenhez,még magamhoz is,rossz leülni az ágyra vagy ahogy a talajjal érintkezik a lábam...na mindegy aztán kisírom magam és egy idő után jobb lesz :) de szerencsére egyre ritkábban van ilyen és már a tömeget is jobban birom :) egyedül amitől iszonyatosan rettegek az a hányás...már több mint 10 éve nem hánytam és azon vagyok hogy soha többé ne is kelljen! :D de így is büszke vagyok magamra,illetve nem is magamra hanem inkább a Férjemre mert Ő volt az aki mindent megtett azért hogy nekem jó legyen,Ő csinált mindent,mindig készített nekem ennivalót,mindent megpróbált hogy egyek, és hogy jobban legyek,a nagyon durva része pár hétig tartott, egyébként meg hónapokig teljesen félretette magát miattam...úgy gondolom hogy ezt így más nem csinálta volna végig velem és soha nem fogom tudni viszonozni,vagy tudatni Vele,hogy ez mennyit jelentett nekem. Szóval nagyrészben igazából az Ő érdeme hogy már jobban vagyok :)