Baj, hogy ilyen vagyok? Miért nem tudják ezt mások elfogadni?

Introvertált személyiség vagyok, kicsit zárkózottabb, mint az átlag.

Nem okoz számomra problémát, ha egyedül kell lennem, elvagyok és szeretek is egyedül lenni. Egy idő után kifejezetten igénylem az egyedüllétet.

Szeretem a nyugalmat, egyáltalán nem vagyok egy bulizós típus, ha társaságról van szó, inkább a kisebb társaságot kedvelem és azt is csak egy bizonyos ideig, utána már szívesen hazamennék.

Jelenleg nincsenek barátaim, sem barátom. Barátom még nem is volt, de fiatal vagyok, ráérek és most nem is akarok komoly kapcsolatot, időm se lenne rá, másra akarok koncentrálni.

Emlékszem, az óvodában még viszonylag népszerű voltam, sok kis barátom volt. Nem tudom miért, talán oviban még nincs az a klikkesedés, jópofizás, piszkálódás, ami az iskolában, illetve a felnőttek között is megy.

Általános iskolában 2 barátnőm volt, de már egyik lánnyal sem tartom a kapcsolatot. Osztálytársak voltunk, én 7-ben jöttem el abból az iskolából. Találkoztunk utána még párszor, de aztán megszakadt a kapcsolat. Az egyikük totál megváltozott, rossz irányba, már nem lennénk olyan jóban, nincs bennünk már sok közös. A másik lánnyal pedig egyszerűen szép lassan eltávolodtunk, ő is bekerült a gimnáziumba, lettek új barátai, barátja is van, másfelé vitt minket az élet, de vele amúgy sem voltunk azok a hatalmas barátnők.

A gimnáziumban nem sikerült barátságokat kötnöm. Senkivel nem kerültem szorosabb kapcsolatba, de nem is piszkáltak, nem utáltak, én sem utáltam senkit. Nyitott voltam, senkivel nem voltam bunkó, ugyanolyan voltam, mint a többiek, de sokszor levegőnek néztek. Volt egy lány, akivel jóban voltam, vele az iskolában elvoltam, de nem voltunk barátnők és utólag rá kellett jönnöm, hogy néha kihasznált.

Még mindig gimnazista vagyok, azért beszélek múlt időben, mert másik városba költözünk, tehát el kellett mennem az iskolából.

Anyukám most nagyon rá van kattanva arra, hogy nekem szociális életet szerezzen. Ő pont az ellentétem, nem szeret egyedül lenni, társaságkedvelő, extrovertált, beszédes. Ezerszer megkaptam már tőle, hogy otthonülős vagyok, jobban ki kéne mozdulnom, több helyre kéne mennem, az ember társas lény, nem csinálhatom ezt, ismeretségekre kell szert tennem, kapcsolatokat kell kialakítanom. De engem igazából ez nem érdekel, nem foglalkoztat. Volt idő, hogy zavart, hogy nincsenek barátaim, de most nem zavar, megvagyok így is. Nem akarok direkt ismerkedni, direkt elmenni helyekre csak azért, mert ott tudok ismerkedni, ha egyébként nincs kedvem. Ha a párkapcsolatokról van szó, soha nem csinálnék olyat, hogy a fejembe veszem, hogy pasit akarok és akkor felregisztrálok egy társkeresőre, elmegyek bulizni és direkt olyan helyekre megyek, ahol sok fiú van. A szerelemmel és a barátsággal is úgy vagyok, hogy nem akarom görcsösen keresni és semmi kedvem ezt a dolgot erőltetni, majd jön, ha jönnie kell.

És attól, hogy gimiben nincsenek barátaim, az nem azt jelenti, hogy később sem lehetnek. Lehet, hogy én majd az egyetemen fogom megtalálni azokat az embereket, akikkel szeretek együtt lenni és időt eltölteni, de lehet, hogy 30 évesen fogom a legjobb barátaimat megismerni. Lehet, hogy barátom is csak 18 évesen lesz először, ki tudja, de és, akkor mi van? Lekéstem valamiről? Nem hiszem. Legalább érett fejjel megyek bele egy kapcsolatba.

Zavar, hogy anyukám meg akarja mondani, hogy mit csináljak. Szeretném a saját életemet élni, oda menni és azzal találkozni, ahova akarok és akivel akarok. Ha sikerül majd összebarátkoznom valakivel, akkor jó, de ha nem, akkor nem fogok belehalni és nem fogok csak azért is barátok után koslatni.

Egyébként nem vagyok antiszociális, fura vagy bunkó. Kedves, udvarias, segítőkész vagyok az emberekkel, nem vagyok előítéletes, sem arrogáns és nem képzelek túl sokat magamról. Tudom, hogy van az introvertált emberek külsejéről egy elképzelés, de én nem olyan vagyok. Külsőre is teljesen átlagos vagyok, mint a többiek. Szóval mondhatni egy teljesen átlagos, normális lány vagyok, egyet kivéve, hogy a társaságról, egyedüllétről más elképzeléseim vannak, mint a nagy átlagnak. Én elfogadom, ha valaki nem szeret egyedül lenni, szereti a társaságot, sok ember kell, hogy körülvegye, de akkor miért nem fogadják el, hogy én nem olyan vagyok?