Szerintetek fel kellene keresnem egy pszichológust?

Senkivel sem tudok teljesen felszabadultan beszélni. Van egy bizonyos pont, amíg talán el tudok menni, de ott megáll minden. Ha magammal beszélek, általában olyan folyamatos az egész, mint másoknál, olyan természetes. Nem kell gondolkodnom, csak magától jön. Egyetlen ember volt, akivel képes voltam valamennyire még beszélni, de nem tudtam vele sem arra a szintre eljutni ezen a téren, mint szerettem volna. Írásban ment, néha már-már hívásban is(csak mára már eltolt magától és minden fal leomlott, amit ketten felépítettünk), de élőben még nem. Ennek az lehetett az oka, hogy keveset és nagyon nagy időközönként találkoztunk. Viszont ő volt magam után a második ember, aki a legközelebb állt hozzám. Ő volt az egyetlen és egyben a legjobb barátom, később a szerelmem, mára pedig egy idegen. Úgy érzem nem adott elég esélyt. Míg engem több hónapig váratott, hogy újból láthassam, az új szerelmével minden héten találkozik és hozzá ő maga ment el teljesen egyedül, míg hozzám sosem. Pedig felajánlottam, hogy amíg van rá pénzem, elmehetnék hozzá gyakrabban, de nem akarta. Megértem, hogy nem voltak ezek olyan minőségi találkozások, de nekem ez nem volt könnyű. Én azt hittem kitart mellettem végig az úton, és segít nekem, együtt megoldjuk, hisz ő is olyan vagy mint én, és szeretet. Tudom, hogy nem vagyok"normális", én is olyan vagyok, mint bárki, de ha valaki a közelbe jön, már csak egy zárkózott, félelmeivel küzdő fiú leszek. Ha ez nem így lenne, akkor is ő lett volna az egyetlen, akire vágytam volna, mert ő ezen felül is olyan, mint én. Egyezik a világlátásunk, míg az összes többi emberé, akit valaha is ismertem, teljesen más. Például az osztálytársaim is meglepődtek, hogy én csak szerelemből veszíteném el, és azt mondták ilyet még nem hallottak és nem vagyok normális. Ő sosem ítélt el emiatt, pont így látta és ezt egy jó pontnak vette.

Mára már lemondtam róla, mivel rájöttem hogy nincs más választásom, hiába is hiányzik. Azóta amennyire csak lehet, elzárkóztam mindenki elől, nem mintha eddig olyan nyitott lettem volna bárki felé, de már szünetekben is inkább eljövök az osztálytársaim elől, itthon sem beszélek. Már magammal sem igazán, inkább berakom a fülest és hallgatom a zenét egész nap. Ha valaki a közelembe jön egyből jön a stressz és minél több ember van, annál durvább. Már nem akarok semmilyen emberi kapcsolatot létesíteni senkivel, csak egyedül lenni. Néha már mintha várnám hogy vége legyen az egész életemnek.