Az életem félresiklott. Csak azt a korszakomat élem, ahol padlón vagyok és a legtöbben így vannak aztán majd kinövöm, vagy ez már nem fog változni?

Nagyon rég kezdődött minden. Alapból az ide út is káosz volt. Engem nem terveztek, nem akartak, nem vártak. Csak nem védekeztek és egyszer csak jöttem én. Rossz helyre születtem, itthon folyton veszekedések voltak, de elég durvák, amikből még azóta is van bőven, pedig már 17 vagyok... Már az ovi sem volt egyszerű, de ott még volt értelme. Rengeteg személyiség körülvett, ott még nem voltak unalmasak az emberek és voltak barátaim, mert mindenki kapcsolatokat ketesett magának. Persze voltak ott is, akik utáltak, és akkoriban tényleg nem volt normális a viselkedésem. Valószínűleg az itthoni folyamatos stressz hatására néha előtört belőlem az agresszió. Aztán jött a suli, ott ez tovább fokozódott. Aztán már pszichológushoz is kellett járnom, hogy kiderítsék miért van ez. Tudtam, hogy mit akarnak, de nem akartam elmondani. Nem szóltam egy szót sem az itthoni folyamatos veszekedésekről és a bántalmazásokról. Alsóban is már néha-neha megvolt ez, hogy engem senki nem akar párjának mikor kettes sorban kellett menni, vagy csoportos feladatok voltak, de akkor még valamennyire elfogadtak. Játszottak velem, beszéltek velem, bár mindig olyan voltam, hogy társaságban könnyebben ment, mint valakivel 4szem közt. Aztán teltek az évek, visszakaptam mindent. Tagadnom felesleges, nagyon egy utálatos ember voltam, emlékszem szinte mindenkit bántottam, akit csak tudtam, és volt hogy kiközösítettem gyerekeket, de ez még alsóban volt. Ahogy nagyobb lettem anya már nem bánthatott többé, mert erősebb lettem és ezt ő is tudta. Fogalmam sincs, hogy miért, de teljesen megváltoztam. Egyre inkább magamba fordultam és eljutottam odáig, hogy senkihez nem szólok egy szót sem egész nap. Az általános sulit végig szenvedtem. Még akkoriban ismertem meg itt gyakorin egy lányt, akiről azt hittem, hogy ő a lelkitársam. Nagyon depis időszakomat éltem és kiírtam egy öngyilkossággal kapcsolatos kérdést, nem láttam értelmét ennek az életnek. Ő válaszolt privátban, onnan indult el egy beszélgetés, aminek a vége az lett, hogy"beleszerettünk" egymásba. Nagyon közel kerültünk, de ezt inkább nem szeretném részletezni, a lényeg, hogy találkoztunk is, aztán szakított. Nem közvetlenül utána, de egyszerűen nem akarok belemenni ebbe az egészbe, fájó pontja az életemnek. Azóta egyedül vagyok és még mindig nem sikerült feldolgozni ezt az egészet. Amire a legjobban vágyom, hogy legyen egy ember, aki megért és én vagyok számára a legfontosabb, de Annyira kiégtem már, hogy nincs ehhez erőm. Teher ez az egész, mindenki gyűlöl, pedig nem is szólok senkihez, egyszerűen nem akarok már itt lenni, nem érzem hasznosnak magam. Úgy érzem az életem már annyira el van romolva, hogy innen nem lehet már kezdeni vele semmit, vagy legalábbis én nem tudok. Nincs motiváció, amiért érdemes lenne bármit is csinálni, nincs erőm. Csak menekülök egész nap a valóság elől minden virtuális szarságba, a vágyaim pedig a "temetőben". Képtelen vagyok barátkozni, közel engedni bárkit. Biztos van valami pszichés problémám is egyébként, érzem hogy valami nagyon nincs rendben. Igazából ennek a kérdésnek sincs semmi értelme, mert pont leszarja mindenki hogy velem mi van, csak beszélni van kedvem valakivel de jó ezt inkább hagyom. Kirakom aztán majd valami csak lesz. Nem tudom mennyi helyesírási hiba van benne, most nincs energiám ellenőrizgetni sry