Normális, ha 10 év alatt sem vagyok túl rajta?

15 éves voltam, amikor egy hülyeség miatt összeveszett velem a legjobb barátnőm (féltékenység, irigység), és olyasmit csinált, amivel majdnem tönkretette az egész életem.

Ennek ellenére én szerettem volna még újra jóban lenni vele, mert egész gyerekkorunkban elválaszthatatlanok voltunk, de ő nem szerette volna.

Most meg már mindegy, úgyse lenne semmi ugyanolyan.

Azóta nem is volt senki, akivel olyan nagyon közeli barátnők lettünk volna. Akik voltak is elmaradoztak az évek során.

Egy darabig fiúkkal barátkoztam, aztán párkapcsolatom lett, és ők is elmaradoztak.

Kb eljutottam arra a szintre, hogy a férjemen meg anyukámon kívül szólnom nincs kihez szinte.

Egyetemen, munkában voltak olyan emberek, fiúk, lányok, akikkel megvolt a közös hang, összefutottunk néhanapján, de senki olyan, akivel kialakulhatott volna bármi tartós.

Néha úgy érzem, rettenetesen magányos vagyok.

Ehhez még hozzá jön, hogy autista vagyok, introvertált és rettenetesen zárkózott. Iszonyat nehezen alakítok ki mélyebb kapcsolatokat.

2. éve járok egyetemre, de csak idén jutottam el odáig, hogy tanításon kívüli programot beszéljünk meg egy csoporttársnőmmel.

Nehezen nyílok meg, de akinek igen, ahhoz meg gyorsan kezdek kötődni, az én koromban meg a többség már maximum futólagos jóviszonyt szeretne, nem olyan barátokat, akikre mindig számítani lehet, ilyen van nekik még óvodás korukból. Csak nekem nincs.

Eltelt 10 év, és még mindig hiányzik a gyerekkori legjobb barátnőm. Pár napja vele álmodtam, hogy megint gyerekek vagyunk, azóta kb össze vagyok törve.

Van egy aranyos húgom, egy sógornőm, akit imádok (és sajnos ritkán látok), de velük nem mi választottuk egymást, így ez nem ugyanaz.

Úgy érzem, nekem már sose lesznek barátnőim, holott még a 85 éves dédnagymám is jóban volt azokkal, akikkel még lánykorában ismerkedett meg.

Annyira szeretnék én is embereket magam köré, mivel iszonyat magányos vagyok.

25N