Hogyan lehet azt összehozni, hogy ne fájjon annyira?

Ami annyira fáj, az az, hogy a munka mellett alig jut idő arra, amit igazán szeretnék csinálni. És itt nem arra kell gondolni, hogy hobbiszinten űzni akarok valamit, hanem arra, hogy pl. a szeretteimmel legyek, annyi időt tudjak velük tölteni, amennyit szeretnék. De már ott tartok, hogy az alap dolgokat, amik az egészség, jó közérzet fenntartásához szükségesek, azokat sem tudom megadni magamnak. Gondolok itt egy finom vacsora elkészítésére, vagy egy jóleső forró fürdőre esténként. Mert válogatnom kell, hogy most akkor vagy ezt, vagy azt. Vagy a párommal töltöm az időmet (azt a 4 órát ami a napból erre maradt), viszont akkor nem tudok normálisat kajálni, nem is tudok fürdeni; vagy akkor magamra szánok időt, és akkor meg azért érzem rosszul magam, mert tőle kerülök távol. De a szüleimet sincs időm meglátogatni minden hétvégén, pedig nagyon hiányoznak. Alkalmazott vagyok és úgy érzem, elrabolja az összes időmet az, hogy egy másik embernek tömöm a pénzt a zsebébe, ahelyett, hogy én érezném jól magam. És persze a munkahelyen elvárják, hogy 100%-osan legyél ott, ne is legyenek emberi érzéseid, ne legyen sose rossz kedved, mert azt hagyd meg otthonra, arra a kevés időre ami jutott neked, hogy kihasználd. De persze sportolj, legyen társasági életed, étkezz egészségesen, aludd ki magad, legyél stresszmentes, legyenek gyerekeid, mert az fontos, hogy tovább örökítsd a génjeid, de te legyél 100%-osan toppon. Ezeket egyszerűen nem lehet összehozni, a hétvége kevés erre. És ezt mégis hogy várhatják el? Ott tartunk, hogy egyre több munkáltató várja el, hogy túlórázz, mert erősen ajánlott, de már eleve is rohadt sok időt töltesz bent a munkahelyen, hogy termeld nekik a profitot. Megmondják mikor mehetsz szabadságra, nézd azt, hogy ki mikorra írta be magát szabira, neked meg jut ami marad. Én ezzel egyszerűen nem tudok azonosulni, mégis azt látom az emberek arcán, hogy érdektelenek, és azt mondják "hát ez mindig is így volt, ez van, nem tudunk mit csinálni"... sőt, valaki már annyira azonosul ezzel, hogy szívén viseli ha a cég elesik pár forinttól, mert valaki hibázott. Uramisten! "Mert dolgozni kell".

Oké, én ezt értem, én szívesen dolgozok, ha tudom, hogy van értelme annak amit csinálok. De akárhová kerülök, mindenhol leszarják hogy hogyan tanulsz be. Bedobnak a mélyvízbe, oldd meg magad, de ettől függetlenül illeszkedj be, meg legyen kedved ott lenni napi 10 órát minimum, éhbérért dolgozni és ehhez persze vágj vigyorgó pofát.

Hogyan lehet ezt elfogadni? Vagy érdemes egyáltalán elfogadni?

Én próbálkozok pozitív lenni, de amikor arra jutok, hogy a 30 forinttal olcsóbb kávét vegyem-e meg vagy most megengedhetem-e magamnak a luxust, akkor rájövök, hogy én ezt az egész szart nem is akarom csinálni, ekkora szenvedés árán. Amikor így szart sem kapok azért, amiért dolgozok.