Iskolás éveitek alatt ti már voltatok szerelmesek a tanárotokba? És bevallottátok neki, hogy mit éreztek iránta?

Szia!

Igen, volt ilyen.

De hál istennek nem beszéltem erről senkinek. Mint később kiderült, ez az egyik legjobb döntésem volt, mert ez a fellángolás amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt, és nem is volt semmilyen problémám belőle!

Csak egy rossz álomként fogtam fel.

Nekem inkább nagyon erős rajongásom volt pár tanár iránt.

Kettő volt az egyetemen.

Az egyik különösebben nem törődött vele, ha túlzottan nyüzsögtem, csak ignorált, így mindig elérte, hogy ne lépjem át a határt.

Uhh emlékszem, hogy elmentem egy külön programra is, hogy vele lehessek, pedig nem is érdekelt a program. :D

A tanár amúgy sosem jelezte, hogy észrevette a rajongásomat, de az egyik csoporttársam igen és egyszer, amikor nem volt ott a tanár, odaszólt, hogy tudja jól, hogy a tanár a szerelmem.

Akkor olyan volt, mintha jeges vízzel leöntöttek volna. :D

Az másik leépített, mert túl messzire mentem azzal, hogy közeledtem felé, átléptem a határt, amit egy diáknak nem szabadna és ez nem igazságos a többi diákkal szemben.

Utólag megértem, de akkor belebetegedtem.

Eleinte csak fájt, magamat ostoroztam, majd rá haragudtam.

Igen, voltam. Gimiben, 15 évesen lettem szerelmes az angoltanáromba. Hatosztályosba jártam, már 7. óta tanított, de csak 9.-ben kezdtem el többet érezni iránta. Folyamatosan rá gondoltam, szimpatikus akartam neki lenni, vele álmodtam, a fellegekben jártam, ha megdicsért, a folyosón is sokszor direkt úgy mentem, hogy összetalálkozhassunk és köszönhessek neki. Kutatgattam utána az interneten is. Aztán végül úgy alakult, 9.után eljöttem a suliból, az utolsó héten minden nap sírva aludtam el, mert tudtam, hogy akkor ő többé nem lesz a tanárom, nem lehetek ott az óráin, nem fogom látni, el fog felejteni. Kicsit zavarban voltam a közelében, de mégis szerettem a társaságát. Ha tudtam, hogy aznap lesz vele óránk, máris jobb kedvem volt, ha az első óra volt vele, boldogan keltem ki az ágyból és indultam suliba.

Már jó ideje nem láttam. Már nem vagyok belé szerelmes, de még azért eszembe szokott jutni. Sokat köszönhetek neki. Ha szembejönne velem az utcán vagy valahol találkoznánk, az biztos furcsa érzés lenne, de szívesen beszélgetnék vele.

Dehogy mondtam el neki, eszem ágában nem volt. Senki nem tud róla a mai napig. Egyrészt elég félénk voltam/vagyok, el sem mertem volna neki mondani, másrészt kínos lett volna, harmadrészt pedig úgysem lehetett volna soha semmi köztünk, azért elég nagy volt a korkülönbség, én a szemében egy 15 éves kislány lehettem, ő meg majdnem 40 éves felnőtt férfi, családapa volt.

Természetesen (legalábbid számomra természetesen) igen.

Fiatal tanár úr volt (sőt, még most is az, nincs 35 éves) és eleve olyan tárgyat tanított, amit szerettem. Az előző tanárunk nyugdíjba ment, utána jött Ő. Som diáklánynak tetszett, de tudtommal egyik sem volt rajtam kívül fülig szerelmes, ráadásul Neki akkor már volt egy nagyon szép, kedves felesége és egy akkor 1,5 éves gyermeke.

Már az első órán beleestem, szerelem volt első látásra. Pár barátom pontosan tudta, hogy pont az esetem volt a Tanár úr, amivel sokszor szekáltak is, hogy "Nézd xy ott jön a szerelmed!" "Ő pont az eseted, nem?" "Tuti bele vagy már esve" stb, de mindezt viccből. Ilyenkor én is mindig mosolyogtam, de belül majd meghasadtam a fájdalomtól, hisz én tényleg szerettem.

Mindig ott maradtam órák után beszélgetni vele, sokszor Ő maga tartott ott, vagy keresett meg az udvaron egy-egy témával kapcsolatos új fejlemény miatt.

Volt, hogy az egész szünetet végigbeszéltük a következő órába átnyúlva, ami miatt volt, hogy késtem és a többiek ilyenkor sem hagytak békén...

Egyszer láttam rajta, hogy szomorú és megkérdeztem, hogy miért. Kiderült, hogy meghalt a kutyája. Próbált beszélni róla, de elcsuklott a hangja és tisztán él bennem a kép, ahogy próbálja visszatartani a könnyeit. Tudtam milyen érzés, elkezdtem Neki beszélni arról, amikor én vesztettem el a testvéremként szeretett kiskutyámat, közben megsimogattam a kézfejét (egymás mellett támaszkodtunk az egyik asztalnal). Ő is elkezdett beszélni, közben mikor elakadt először a kezét fogtam meg, utána a hátát simogattam kicsit nyugtatásként. Elmondta, hogy pont aznap reggel vesztette el a 17 éves kutyusát. Utána már csak arra emlékszem, hogy megkérdeztem mivel tudnám jobb kedvre deríteni és azt mondta, hogy egy ölelés jól esne neki. Én hülye eltámaszkodtam a padtók megkeresni a könyvtáros nénit akivel jóban van, hogy jöjjön már ide kicsit megölelni. De szerencsére nem jutottam messzire a kezünk miatt, aztán Ő viszont megölelt és elkezdett sírni a vállamon, amitől én meg majdnem pánikrohamot kaptam. A magyar tanárunk talált így ránk, aki utána rá is kérdezett, hogy mi a baj, de mikor látta, hogy ezzel nem segít, inkább otthagyott minket, úgyis lyukasóránk volt. Utána megköszönte amit tettem, elnézést kért a "nem túl férfias viselkedése" miatt majd nem beszéltünk róla többet.

Otthon mindig zoktam miatta, hogy sosem lehet az enyém. Osztálytársam egyszer viccelődött azzal, hogy nyírjam ki a feleségét, de sosem tudtam volna neki vagy a családjának fájdalmat okozni. A Párját is megkedveltem idő közben, bár nem találkoztam vele egyszer sem és Ő sem mesélt róla túl sokat. Rá kellett jönnöm, hogy azt akarom, hogy együtt maradjanak és neveljék fel a gyermeküket, ugyanis az én szememben Ők lettek A tökéletes család...

Ugyanakkor még akkor is szerettem Őt. Egy évig tanított csak minket, utána költözés miatt már máshol oktat... Ennek két éve, és még mindig besgélünk néha levélben és én azóta is szüntelenül szeretem. Egyszerűen nem tudom elengedni, de elvenni sem. Soha nem mondtam meg neki, hogy mit érzek iránta és soha nem is fogom. Ő sem vette észre, egyszerű "barátszerű képződményként" kezel.

Mai napig sírok, ha rá gondolok vagy amikor a családjáról szóló levelét olvasom. Most is zokogva írtam minden szót, úgyhogy elnézést a hibákért.

Ha esetleg valaki tud segíteni nekem elengedni Őt, vagy csak hasonló cipőben jár, az kérem írjon nekem!

Jelenleg ugyanis éppen a szívem szakad meg az emlékektől. Hát igen, ez nem egy Happy end-es sztori....

Anno még 5. osztályban nekem és még két barátnőmnek tetszett az egyik fiatal tanár. Betegesen imádtuk (semmi törvénybe ütközőt nem tettünk) és látszólag ezt ő nem bánta, egy kicsit talán ki is használta (félre értés ne essék semmilyen zaklatásról nem volt szó), például ha valakinek plusz feladatot kellet végeznie azok biztosan mi voltunk, a mi munkánkat lazábban értékelte, de ez nem mindig jelentett jobb jegyet. Jól szórakozott azon, hogy plátói szerelembe estünk. Az iskolai kiránduláson is szeretettel beszélgetett velünk szinte bármilyen témában. Az óráit lazán tartotta aztán elvárta, hogy amikor bipoláris betegségének mániás szakasza elmúlt, azonnal térjünk vissza a komor tanórához (tőlünk aztán meg végképp elvárta) , ha ez nem úgy sikerült mint ahogy azt várta hamar dühös lett ilyenkor gyakran fordult kollektív büntetéshez (például az órán rengeteg poént elsütött, velünk együtt szórakozott (példa: a barátnőm éppen nem igazán figyelt és a kezére rajzolt ő pedig odalépett hozzá és maga is rajzolt valamit) majd mikor már úgy érezte elég, hirtelen mindenkit elcsitított és elvárta, hogy azonnal visszatérjünk a tanórához. Ha pedig még ezután is beszéltünk például átküldött egy másik tanár órájára vagy figyelmeztetésekkel jutalmazott minket.).

Aztán 5. osztály tanév végén a barátnőim és én írtunk neki egy verset amivel tudtára adtuk érzelmeinket amikkel valószínüleg már tisztában volt. És ezt volt is bátorságunk megmutatni neki, és a reakciója nagyon érdekes volt. Nagyjából mintha világi barátok lettünk volna és egy poénos versikét írtunk volna pár feles ledöntése után, csak annyit kért pluszba, hogy másoknak ezt annyira ne mutassuk meg. Aztán eltelt a nyári szünet és az egész kapcsolatunk megváltozott és egész 6,7,8 évben hidegen viselkedett velünk és megnehezítette tanulmányainkat. Nem volt konfliktus ő csendesen utált minket passzívan és mi is őt. Mostmár 5 év telt el azóta, hogy elballagtunk és a két barátnőmmel még mindig összeülünk és nem tagadom néha beszélünk róla. Az emlékeink vele kapcsolatban azóta enyhülnek és azokat a helyzeteket mindig nevetve idézzük fel.