Ha valakit bántanak az iskolai évek alatt rendszeresen, meddig marad meg ennek hatása az életében?

Minél kisebb a gyermek, annál nehezebben felejti el.

Persze vannak olyan idők, amikor nem "hozza vissza", de elfelejteni nagy valószínűséggel sohasem fogja.

És ne feledd, az idő enyhíti a fájdalmat.

Van egy mondás: "A szó elszáll, az ütés megmarad". Ez nem igaz! Ezt a lélekgyógyászok tudják a legjobban és persze az érintettek. A szavak is tudnak fájni, és olyan tud lenni a hatásuk, mintha bélyegzővassal sütnék bele őket a bőrbe. Halványulnak évek alatt, de ottmarad a heg.

Engem is bántottak diákkoromban, főképp általánosban. Nem ütöttek, de sértegettek. Nagy részükön mára túltettem magam, mert a múlton keseregni nem érdemes, változtatni rajta nem lehet. De van, amire még ma is rossz szájízzel emlékszem. Nem tudom elfelejteni. Egy-két embernek nem tudok megbocsátani és nem is akarok. Fogyatékosnak tartottak, csak mert csendes és visszahúzódó voltam, és az egyikük megjegyezte, hogy nekem nem itt lenne a helyem, hanem egy intézetben az "olyanok" között. Volt egy másik osztálytársam, őt is sokat bántották. Nos, ő rosszabbul járt mint én: komoly pszichés beteg lett, és ma is gyógyszereket szed.

Össze kellett volna akkor fognom ezzel az osztálytárssal. Egymást támogattuk volna. Most, felnőtt fejjel találkoztunk újra, haverkodtunk össze és jóban vagyunk.

Nem mindenki bírja egyébként az iskolai konfliktusokat kezelni, nem vagyunk egyformák. Nehéz okos tanácsokat adni. Van, akit teljesen földre lök egy sértés, más csak röhög rajta vagy visszavág. Sajnálom, hogy diákként nyuszi voltam. Ma már felnőtt fejjel igyekszem nem hagyni magam, bár, nem vagyok túl erős jellem most sem, mert az alaptermészet nehezen változik. Vannak pszichés problémáim. Kicsit antiszociális lettem, és gyanakvó.

A gyerekkori történések nagyon kihatnak a felnőttkorra, ez örök igazság.

Engem elsőtől negyedikig csak szimplán kiközösítettek, alig 3-4 ember volt aki néha piszkálódott, aztán felvettek 8 osztályos gimibe és ötödiktől átmentem oda.

Nyolcadikig minden egyes nap szekáltak, hetedikben kitalálta valamelyik fiú hogy leszbi vagyok (ami egyébként teljesen alaptalan), és onnantól végképp mindent megtettek azért hogy nyilvánosan lealázzanak. A lányok "csak" simán piszkálódtak, mindenért kiröhögtek, kiközösítettek. Kb 2 barátnőm volt, de sosem álltak ki mellettem. Most ugyan abba a suliba járok ugyan, de nyolcadik után sokan elmentek az osztályból, szerencsére pont a legkellemetlenebb alakok, a fiúkat meg szabályosan kitessékelték a suliból miután beszéltem az igazgatóval és bizonyítani is tudtam hogy amit csinálnak az már egyenesen szexuális zaklatás.

Most már teljesen elviselhető az osztályközösség, mindenki békén hagy mindenkit, de nem hiszem hogy valaha is el fogom felejteni amit velem csináltak. Az önértékelésem a nulla alatt volt valahol, a végén a pszichiátrián kötöttem ki depresszióval, nem lehet csak úgy egy csapásra elfelejteni az egészet.