Normális, hogy azért akarok tanár lenni, mert én mindig valamelyik tanárnőben láttam az anyát és tőlük akartam megkapni a szeretetet, amit a szüleimtől nem kaptam meg?

Nem.

Mármint neked nem az fontos, hogy tanár legyél, hanem az, hogy segíthess azokon, akik hasonló rossz helyzetben vannak.

Tanulhatnál szociálpedagógusnak, mehetnél önkéntesnek (akár külföldre), de nem hiszem, hogy a tanári pálya és a gyereknek való lelki segítség ebben az esetben összefogható lenne. Ha maga az, hogy egy általad szeretett tantárgyat taníts, nem vonz, hanem csak az, hogy fiatalok szellemi problémáit segítsd, akkor egyértelműen nem a tanítás az álmod.

Ez csak ilyen mellékút, mert éppen ott láttad meg azt az embert, akitől szeretetet kaptál.

Ha egy másik közegben, mással foglalkozó egyed segít neked, akkor az ő pályája a szimpatikus, de nem a foglalkozás miatt, hanem mert rajtad segített.

Esetleg pszichológus vagy iskolapszichológus? Ezeket tudom javasolni. :)

Nem akarlak elkeseríteni, de szerintem nem túl jó ötlet ezért tanárnak menni. Ha csak 30%-ban érdekel a tanítás és 70%-ban a gyerekek érzései, gondjai, az nem lesz jó. Akkor inkább menj szociálpedagógusnak, szociális munkásnak, iskolapszichológusnak, vagy valamelyik ifjúságot felkaroló szervezethez önkéntesnek.

Hidd el, nem lenne jó, ha diákok második anyja lennél. Nem tudnád szétválasztani a kettőt. Példának okáért: van egy tanítványod, akiről tudod, hogy rossz körülmények közt él, a szülei nem foglalkoznak vele, neki kell gondoskodnia a testvéreiről, így nincs mindig ideje tanulni. Ezt mind tudva hogyan írnád rá a dolgozatára az egyest?

Bizarr lenne, ha az óráid után ott ülnél a teremben és diákokkal lelkiznél. Ezzel nem azt mondom, hogy ne legyenek nyitottak a tanárok arra, ha egy gyerek megosztja velük, hogy otthon nincs minden rendben náluk, de nem tenne jót neked, ha mindenki életébe belemerülnél, azért, amit fenn is írtam.

Én kívánom, hogy megtaláld a hivatást, amiben gyerekeknek lehetsz a "pótanyja", de nem biztos, hogy ez a tanári pálya.