Szerintetek érthető a kiakadásom és igazam van? Vagy anyukámnak van igaza és én vagyok a gonosz?

Tavaly kezdtem az egyetemet és nem ismertem senkit sem a szakomon, de még nagyon a városban sem. A szaktársaim között nem találtam olyanokat, akiket tényleg kedvelnék és akikkel úgy jól el tudnék lenni, másokkal pedig nem nagyon kerültem kapcsolatba, szóval nem tudtam új barátokat szerezni. Viszont engem megtalált pár ember, akiket a hátam közepére sem kívántam és azóta sem sikerült levakarni őket... Tipikus buta, életképtelen nyomoroncok. Semmit nem tudnak egyedül elintézni, sehová nem tudnak egyedül elmenni, semmit nem képesek értelmezni, de ilyen tök alap dolgokra kell gondolni, mint pl. megkeresni egy hivatalt/termet, jegyet venni, értelmezni a menetrendet, felszállni a vonatra, megkérdezni a portást. Mindenhová hívnak (pl. kísérjem el őket ide-oda, menjünk együtt órára, menjünk együtt hazafelé) és velem akarnak csinálni mindent (pl. tanuljunk együtt, tanuljunk tovább együtt stb.). Ami szintén zavar az az, hogy eszméletlenül negatívak, állandóan panaszkodnak és nyekeregnek, mindent magukra vesznek, mindenen megsértődnek. Depressziósok, szoronganak és mindenféle fóbiájuk is van. Emberek közé sem szeretnek menni, nincsen hobbijuk, nem lehet velük normálisan beszélgetni vagy elmenni valahová.

Eleinte segítőkész voltam, de már meguntam, hogy mindig nekem kell hallgatni a nyavalygásukat és nekem kell segíteni nekik, kb. úgy érzem, hogy rám akaszkodtak és megfojtanak. Sokkal rosszabb az egész hangulatom és a közérzetem is, ha velem vannak kb. mintha csapdába esnék. Nem hagynak tanulni, az órákon is zavarnak (lökdösnek, beszélnek hozzám, húzzák ki a kezemből a füzetet, hogy lemásolják). Illetve azt érzem, hogy már engem is velük azonosítanak, holott én egyáltalán nem ilyen vagyok. Ha velük vagyok, akkor kb. rám sem néz senki és kikerülnek minket. Nekem ebből már nagyon nagyon elegem van. Illetve nekem eddig normális barátaim voltak és megszoktam azt, hogy van egy társaságom, akikkel lehet dumálgatni, találkozgatni, így ez is hiányzik, mert most totál magányos vagyok és nincsen körülöttem egyetlen egy ilyen ember sem. Emiatt tegnap este már eltörött a mécses, sírtam és ideges is voltam miatta, mert nem bírtam már. Anyukám pedig közölte velem, hogy szerinte én vagyok a gonosz, túl sokra tartom magam és örülnöm kellene, hogy legalább ők ott vannak nekem, segítenem kellene nekik továbbra is, barátkozzak velük stb. és amúgy meg nem véletlen, hogy ők találtam meg...