Miért nem bírom ki?

Ez az egész kérdés idén nyáron kezdődött, amikor is egy lovas táborba kerültem, amit a mai napig nem tudok kiverni a fejemből. A Tábor 2. napján elkezdődött a honvágyam: sírtam, és anyukámat követeltem. Nem vagyok büszke rá, de nem tudtam megállítani a sírást. Csak úgy folytak a könnyeim mint a niagara. Letelt a 7 nap (mert a tábor 7 napos volt) és nagyon boldog voltam, hogy végre hazamehetek. Pár nap múlva már megint utaztam, de mostmár legalább ismerőshöz, vagyis a nagyszüleimhez. Az első nap nagyon jó volt. A 2.-on már reggel egy kicsit sírtam, de csak pár csepp könny volt. Nem volt olyan vészes. De ahogy teltek a napok, egyre hosszabb ideig tartott. A 4.-ik napot már csak végig tévéztem, mert tudtam hogy sírni fogok. Anyukám mindig azt mondta hogy jó helyen vagyok nem kéne sírnom. De azt vettem észre, hogy ha nem hallom a hangját, akkor nem vagyok szomorú. De mégis ő hiányzik. Ez egy nagy ördögi kör. Mit csináljak hogy elmúljon ez az egész?? Mert ma is utazok a mamámékhoz. Köszönön a normális válaszokat.