Miert erzem folyton kikozositve magam?

Nem is igazán tudom hol kezdjem, szeretnem elosszor bemutatni magam, 20 éves lány vagyok, jelenleg egyetemre járok, a barátaim (az a kevés) alltalaban humorosnak, lazanak es jofejnek tartanak. Rengeteget szoktunk nevetni egyutt. Viszont, mint társas emberi lény, szeretnék mindig uj embereket megismerni, de valahogy már elso ranezesre azt latom, hogy nem akarnak megismerni, aztan pedig szep lassan kikozositenek, az alltalanos iskolaban kezdodott az egesz, sosem szerettek, sott piszkaltak es bantottak, de en nem voltam nyápic, nem sirtam, nem nyarvogtam, álltam szinte szónelkul a sarat, gondolvan - mivel mindenhol ezt tanacsoljak - ha nem veszed fel a beszolasokat, elobb utobb leallnak. Nem igy lett. Jott a kozepiskola, konkretan olyan szinten kiutaltak, hogy iskolat kellett valtanom, a kovetkezo iskolamban mar jobb volt valamivel, de ott is rendszerint mar elso ranezesre ignoraltak, pedig nagyon szerettem volna nyitni feléjuk, es szerettem volna ha ok is nyitottak volna. Aztan nem sokkal kesobb már vagdostam magam, nem feltetlenul azert, mert masok nem allnak velem szóba, sokkal inkabb magam miatt, hiszen csak bennem lehet a hiba, csak en lehetek a rossz, hiszen mindenki kapasbol nem utalhat, gondoltam rossz a kisugarzasom, de hogy lehetne rossz? Kérdem én. Hiszen nyitott vagyok, sokat mosolygok, és szerintem egész jó elvek alapjan elem az eletem, már kiskoromban is eldontottem, hogy en pontosan ugy fogok banni az emberekkel, ahogy en is szeretnem, hogy banjanak velem. Biztam benne, hogyha kedves es nyitott vagyok, valamint segitokesz (jo tanulo voltam szivesen segitettem ha valaki nem ertett valamit) szoval teljesen ossze voltam zavarodva. Minden téren. Aztan egyszer a szuleim észrevették a vagasokat, pszichiatriara kerultem ahol a no kb 5 ezreket akasztott le rolam ugy, h kb 10 percet foglalkozott velem es kb annyit mondott, hogy nagyon szep, okos, inteligens lany vagyok szoval ne foglalkozzak ezekkel a dolgokkal. Hat, most ezzel mit kezdjek? Ezt ingyen is elmondja nekem barki. Sokat olvastam gyakori kerdeseken, hogy az egyetem sok mindenki szamara fordulopontot jelentett, olyanoknak akik az elott az en cipomben jartak. Most vagyok masod eves egyetemista, a helyzet mit sem valtozott. Ott vagyok egy tarsasagban akik kb eszre se veszik ha ott vagyok vagy ha nem, van hogy eszmeletlenul jot elbeszelgetunk, maskor meg azt latom a fejukon hogy “minek jott ez ide?”. 20 eves vagyok!!!! Nem briok tovabb így élni. Egyszeruen nincs rosszabb erzes annal, minthogy te élni szeretnél, bulizni, elengedni a hajad, de nem hagyják... eszmeletlenul rossz erzes.

Mindig csak arra gondolok, hogy azert kell ennyit szenvednem, mert az elet nekem tartogatja a legnagyobb ajandekot, amit majd egyszer megkapok, es azert kell ennyi kínt, magányt, fajdalmat megélnem, hogy sose felejtsem el, hogy honnan jottem, honnan indultam el. Aztan ott van az is, hogy mi lesz ha megsem igy van? Ha az egesz eletem ilyen lesz? Biztos nem birok ki meg kb 10 evet így. Tarsasagi ember vagyok, nem maganyos farkas!!!! Egy olyan baratnom van akivel nagyon joba vagyok alltalanos iskola ota, de o mashova ment egyetemre igy alig latjuk egymast :( igazabol csak ennyit szerettem volna írni, varom a valaszokat. Bocsi az ekezetek miatt telorol vagyok es gyorsan potyogok.