Veletek volt már olya, hogy nyilvános helyen sírtatok es valaki odament hozzatok?

Nem.

De évekkel ezelőtt, évekkel .. (?) lehettem úgy 10-12 éves, lent játszottam az utcán a barátaimmal, felnéztük egy 10 emeletes ablakaira, úgy kb a 6. emeleten egy lány alakja látszódott át az ablaküvegén, hogy ül a földön és sír. Később megint odanéztünk már az ablakba állt, pontosabban a kereten és ugrani készült. Ordibált le nekünk mint a sakál, sírva, hogy minek bámuljuk. Na neki akartunk segíteni, remélem sikerült mert vissza mászott és sírt tovább a földön, bent a lakásban.

Párszor már sírtam publikus helyen, BKVn, senki se jött oda hozzám (teszem hozzá nem is hiányzott).

Egyszer vígasztaltam kórházban egy nőt, akinek haldoklott a férje és várta, hogy vidékről felérjenek a rokonai, ott valamennyire adta magát a helyzet, de utcán nem biztos, hogy odamennék máshoz. Én is láttam már metrón síró embereket, és ha együtt is érzek velük, nem biztos, hogy nekik hiányozna, hogy valaki odamenjen hozzájuk.

Igen. Lekéstük a vonatot, nászútra mentünk volna, akkor voltunk egy napja házasok.

A férjem elment megérdeklődni, látunk-e még valamit a jegy árából (elég nagy összeg volt), de sajnos nem. Én meg akkor hirtelen, ahogy egyedül maradtam, valahogy összezuhantam és elkezdtem sírni.

Odajött egy srác, elmeséltem neki, mire ő is elmesélte, hogy SMS-ben szakított vele a barátnője, rávette a lányt, hogy találkozzanak mégis, ezért eljött hozzá személyesen (Prágába, a pályaudvaron történt az eset) jó messziről, de a lány nem jelent meg már jó 1-1,5 órája, és nem tudja elérni sem. Haza ma már nem jut, nem ismer itt senkit, a lány lakcíme nincs meg, és nem is szeretne hazamenni addig, amedig nem látja, de nem éjszakázna az állomáson sem. Szóval kikeseregtük magunkat egymásnak.

A mi ügyünk aztán megoldódott, eljutottunk, ahová kellett, igaz kerülővel. A srácról nem tudok semmit, de remélem, vele/velük is minden rendben.

23N

Egyszer volt ilyen, elég régen. Nagyon magam alatt voltam, és buszon utaztam. Annyira bele voltam süllyedve a saját nyomoromba,csak hangtalanul sírtam, folyt a könnyem, és bámultam kifelé az ablakon, hogy észre sem vettem, mikor egy csuda kedves lány mellém ült, és elkezdett beszélni hozzám. Sosem felejtem el, rövid göndör haja volt, és végtelenül mosolygós arca, fehér bőre, húszéves körül lehetett. A lényeg, hogy adott zsepit, és azt mondta, minden jobb lesz, légy erős, és rombold le az illúziókat. Majd a kezembe nyomott egy kissé hervadt hóvirágot és ott hagyott. Megszólalni sem tudtam, de valahogyan mégis ez a néhány szó a szívemig hatolt, és furcsa mód megnyugodtam kicsit, vagy talán csak annyira meglepődtem, hogy elterelte a figyelmem, a lényeg, hogy jobb lett. Mire keresni kezdtem, hogy megköszönjem, már nem volt a buszon.

Az a hóvirág sokáig emlékezetett még rá, és a számomra sokat jelentő esetre.

N

Volt. Sosem gondoltam, hogy részem lesz ilyesmiben, mert még magam előtt is szégyellem magam ilyen helyzetben, szóval mások előtt pláne tartom magam. Egyszer azonban nem tudtam visszafogni a keserűségemet, amikor a kontroll vizsgálaton rosszakat mondott a doki. Nem is kizárólag ez akasztott ki, inkább már csak az utolsó csepp volt a színültig telt poharamban, ami sok más nehéz dologgal telt meg rövid idő alatt. Sok volt már annyi teher hirtelen. Mikor kiléptem a kórházból, leültem egy padra kicsit agyalni és akkor bőgtem el magam. Nem látványosan, de a szememet párszor megtöröltem és gondolom ez tűnt fel. Odajött egy idősebb hölgy, hogy nagy lehet a baj, ha egy fiatal srác elsírja magát a nyílt utcán, de legyek erős, minden rendben lesz! Nem tudtam mit mondani, meg nem tudhatta, hogy nem lesz rendben semmi, de nem magyarázkodtam. Zavarba jöttem, megköszöntem a szavait, aztán elhúztam a csíkot. :-D

Kor: 26

Nekem csak olyan volt, hogy a reptéren elsírtam magam...

Senkit nem érdekelt